Becske József Lajos: A várhegyen

Árnyék hazában árny vagyok,
sötét Űr, bár a Nap ragyog.
Égmagos bércekről a tér
megnyílni vágy, szívemre tér.

Visszabúgnak itt a hangok,
sírnak értem a harangok.
Sas fürdik a Várhegy ormán,
visszavérlik a fény tollán.

Szelek motozzák a mezőt,
szavak szállnak, fű-ölelők.
Egy ősöm az ég hajlatán
figyel, meglesi éjszakám.

Ez lesújt. Múltnak árnya az,
nézése fáj. Vibrál a gaz,
ráncos öregség az arcán;
olyan ő, mint szent faragvány

egy ősi totemoszlopon.
Barbár szellem, velem rokon –
S a létbe tágult puszta sík
világa lett egy bodzasíp.