Csontos Márta: Utolsó esély

A kényszer összehozott minket végül megint.
Már elütötte az éjfélt az óra, a felhők rég
elrejtették a Napot, megálltam a mindennapi
versenyfutásban, s megpróbáltam ajtót vágni
a palaszürke alkonyatba, hogy meglátogassalak,
mert már nem bírtam a rám nehezedő árnyékok súlyát,
mert búgócsigagént pörgetett a tachikardia,
az ízületeket szétmorzsolták láthatatlan kövek,
hiába bújtam takarók alá, tovább kísértett saját
szorongásom, megfeleződött bennem üldöző s üldözött.

Most ismét nálad keresem a pihenőhelyet,
együtt bújunk fedezékbe a rosszkedv ügynökei
elől, akik kellő ékesszólással próbálják ránk
testálni saját kétségbeeséseinket,s megpróbáljuk
átrendezni a közeledés és távolodás csapdájában
fogva tartott képleteket.

Minden összezavarodott, nem működik a forgató-
könyv, a harangzúgásból nem tudom kivágni az
engem illető szeleteket, a munkadalból nem csendül
ki szimfónia, az aurák színrészecskéit beolvasztja a sötét.
A hatalom vándorbotját már rég kiragadták a kezemből,
nincs harctér, ahol bizonyíthatok, birodalmam határát
kijelöli a támaszpontként működő ágykeret.

Mégsem sikerült átcsempészni magam a tiltott határ-
zónán, az ifjúság kék madara helyett csak egy vén, fekete
holló telepedett ablakomba, – próbáltam nem mozdulni,
nem adtam jelet, nem akartam áldozat lenni egy megégett
gyümölcsösben, de tudtam, hogy a füstbe égetett lyukon
lelkem próbál menekülni az egyetlen megmaradt almafához.

Együtt 2015 /3