Csornyij Dávid: Egymagamban

Egyedül ülve egy
kávézóban
levelet írok magamnak.
Feladom.
Ha megérkezik,
talán válaszolok rá.
Nézem
a párokat, a kormányt,
a pultost, a munkást,
a szomszéd lányt;
a füleket, szemeket,
a mindent elborító mocskot.
Átkozom
ami él és társas.
Ezt is egyedül csinálom…
úgy megosztanám
valakivel.

Szerenád a szélviharban:
csendes, lankadt,
szívcibáló muzsika.
Sziréndal egy kávéházban.
Meztelen ének
nesztelen csendet vonz.
A gondolat, melyet a svindler
démon a fülembe mormol
elcsendesít mindent,
ő az én sötét utasom
postás képében,
háttérzaja mindenkit
utasít,
gesztikulál, kurjant,
repülni akar;
pilótásdit játszik,
jövőképnek kevés,
álomnak sok:
lidércek az utasok,
a stewardes wendigo,
és zuhanunk, nincs megállás,
hegybe törli orrát
a gép, véres és náthás.

Kisiskolás bóbiskolás.

Levelet kaptam.
Nekem, magamtól,
meg egy csomagot,
végre felvehetem a
mahagóni maszkot.