Füzesi Magda: Útban hazafelé

Ezüst cérnám elfogyott régen,
nem vezet erdei ösvényen.
A vadak nyomát fű takarja,
alszik a mesék birodalma.
Krumplicsősz lett a nagy király,
Hófehérke a gyárba jár,
bújdosik a hétfejű sárkány,
Erős János falat rak, sárt hány…
Foszlik az álom menthetetlen,
gonddal csatázó felnőtt lettem.
Gyalogutak langyos porában
bokáig süpped fáradt lábam.
Látom, gesztenyék tenyerén
hogy villan meg a kósza fény,
gyilkos vesszőfutás alatt
vérző igazság mint szalad.
Az aszfalton nincsen gyökér,
a veréb is szeméten él,
autó száguld és gép visít,
por lepi a nyár színeit.
Varázsdalok nyílnak a számon,
megyek, míg magamat megváltom.
Árokparton kaszások jönnek,
Megállnak, és visszaköszönnek.
Rám néznek fáradt asszonyok,
most érzem csak: itthon vagyok.
A sík mezőn ők messze látnak,
szívét vigyázzák a hazának.

E nép minden bajból kilábalt,
perzselte láng, kiáltott száz jajt,
de ment előre, konok hittel,
pedig hány fia vérzett itt el.
Tűzhely-védő asszony királyok
szájból etették a családot,
testükből a szél szobrot formált,
arcukra eső szántott csatornát.
Eres kezük rajzolt virágot,
csecsemőt dajkált, óvott lángot.

Ez a föld bölcsőm és erődöm,
itt markolt kapát minden ősöm.
Új sarjak simítják a lábam,
itt van jussom borban, búzában.
Itt eszméltem a szó ízére,
anyám haja itt ért fehérre,
s lányom apró lába nyomát
itt növik be az ibolyák.

Hazám e táj. Erdeje, rétje
megfáradt ember menedéke.
Itt esti csillagokban égnek
elporladt, táltos nemzedékek.
E kicsiny föld népének sorsát
ma munkáskezek kovácsolják.
Osztozik benne minden társam,
ki hittel hisz a tisztulásban.