Kecskés Béla: Godot-ra várva

Várjuk a buszt. Köd és közelgő este.
Várjuk és nem jön… Pisla remény világlik
a kanyarban… de az sem az… Nyújtogatjuk,
mint afrikai szavannák zsiráfjai, a nyakunkat,
a szerencse bennünket ma már itt hagy,
hiába rugdossuk, belénk mar a kutya-fagy,
megborzong a gazos díszbokor, jobb idők
emlékeként, mellettünk,
s mint pontos jelzőkészülék, kigyúl
vörösen-lilán a fülünk.
– Miért nem jön?
– Hol van?
Pedig már itt az alkony, s a magas ég
mintha benzinnel lenne leöntve, úgy ég.

Koccan a kövön egy káromkodás,
remegve bújik kezünk,
és nem vesszük észre, hogy lassan
magunkból kivetkezünk.
– Megjött hát december, a soros tél,
a soron következő hiány,
a soron következő kongresszus,
a soron következő – minden, ahogy megszoktuk
morogva, de beletörődve
a változtathatatlan zsarnokságába,
ki él és uralkodik fölöttünk időtlen idők óta,
és nem érezzük magunkat megalázva
– A rabszolga szíve tűr így,
várjuk a sorsunkat, bégető birkák,
kik magunk sem vagyunk különbek
a pásztorainknál.
S várjuk a buszt, mint a Megváltót,
várjuk, ami nem fog megjönni soha;

míg a feketeségbe zuhanó ég
mintha benzinnel leöntve –
ég!…