Kovács Vilmos: Lázas a Föld!

Lázas a Föld! Lázas…
Századok terhével
vergődött az Idő szennyes betegágyán,
és a bitangok – kínoktól eltorzult
arcába köptek.
Nem tudom, mertél-e
perbe szállni velük, vagy hallgattál gyáván,
de voltak, akik felkeltek és jöttek:
dobogó szívükből rakni a dermedt
éjszakába lobogó máglyát.
S meghasadt az ég és véresen derengett,
mikor szuronyukat a beteg Föld
duzzadt hasába belevágták,
hogy világra hozhassa az újszülött Rendet.

Lázas a Föld! Érzed?
Áldott, szent sebéhez
szennyes kezek fértek,
s jönnek mind a vérére éhes
undok férgek.
Ne engedd be őket!… Ez a mi kapunk!
Ne engedd, mert ha összecsapunk, –
nem lesz bennem irgalom…

Lázas a Föld…
Milliomod magammal
az újszülött Rend bölcsőjét ringatom,
s ha álmatlan éjszakáim
komor egére a múló idő
álmodó csillagokat tereget –
mint csatába induló ősapáim –
lesem a fényes jeleket,
s érzem, nagyon érzem, hogy itt bent, a lélek
legmélyén az élet
vad lüktetései sajgó rímeket törnek…

Te vagy a tanúm, hogy megmártom
őket ezerszer is áldott
sebeiben a lázas Földnek.