Németi Anett: Míg el nem kezdődik megint

Üveg-szív kocog legbelül,
sebekre szilánkos jég terül,
a test múlékony gyolcsruha.
Áttetsző szelek hűtenek,
égen táncoló tűzszemek
lesnek, az est selyempuha –

melegíti a homlokom,
míg ücsörgök a gondokon,
bár szállhatnék felhők fölé.
Magányt piheg az esti por,
a múlt megszaggat, eltipor,
nem járok lélegzők közé.

Az élet égő fájdalom,
sorsom is gyönge lábakon
biceg, s már alig hajtja hév.
sűrű iszap, gyilkos közöny,
jég verte lombok, hó-özön,
fejünk felett sötét az ég.

Törött gerincű fák alatt
kevés termékeny ág maradt,
beborít mindent a moha.
félárnyék suttogó nesze,
korai rügy hideg keze
talán már nem simít soha.

Beszélő fákat álmodok,
amíg lassan por és homok
leszek, s míg férgek éhezik
valóm, s tűr érzéketlenül,
hitvány fejem – rá föld kerül,
míg el nem kezdődik megint.