Németi Anett: szalagok bomlanak…

Az est olyan volt, mint az ében,
fekete fáklyaláng kezében,
a háztetõkig nõtt az árnyék,
s az alkony, mint egy némajáték:
felhõk bíborba mártott ujja
a nap a csendtõl megvakulva
a rét, a tóba hulló erdõ
holdszemû éjbõl felderengõ
viasz-csomó, tûztestû sárkány,
lobogva nyargal át a járdán.

Már érkezik fekete lábakon,
a hold mögül süvölt a fájdalom,
szilaj küzdelem alatt felnyerít,
útját sziklák keresztezik.
Sötét utcák kövein bolyong,
körötte csend, csak néha-néha zsong
egy lámpabúra a terek között,
csomóssá dagad fényein a köd.
Megáll egy percre, minden elmerül,
tékozló fénye cseppfolyósra hûl.

Szalagok bomlanak a hold alatt,
feszes zsinórnak képzeled magad,
eltépõdsz, átfeszülsz a tárgyakon,
s a néma súlytalanságban hagyom,
hogy eltépj, megfeszíts, kínt okozz,
s halott csillagként fölöttem forogj.