Weinrauch Katalin: Esős táj

Esik, esik, éjjel, nappal,
párát sóhajt
hegy és völgy,
ködfátyol leng Rahó felett,
nyakig vizes
a vén tölgy.
Dombnak futó fenyőfákról
hull nyakamba
ezer csepp,
megdőlt fejfák mohos kövén
csordogál, majd
lepereg.
Vadvirágok sóhajtoznak
nedves illatálmokat,
víztől nehéz ágon ülő
madár fájón
hallgatag.
Fenn az égen, ég magasán
dagadt felhők
serege:
szürkére festik az azúrt,
s nem mozdulnak
semerre.
Párát lihegő vén hegyek
táplálják a
felhőket,
Nem suhog a szél korbácsa,
ki űzné hát
el őket…?!
Zúgó Tisza mocskos hátát
záporeső
csapkodja,
vízbe lógó felleg lábát
tajtékzó hab
nyaldossa.
Toldott-foldott ködfoszlányok
céltalanul
libegnek,
évezredek tanúinak,
vén hegyeknek
intenek.
Virág helyett kavicshalom
virágzik a
sírokon,
harang szava ring a csendben,
bukdácsol a
halmokon;
tántorgó, félszeg napsugár
megpihen a
hegy ormán:
vigasztaló holnap hitét
küldi a nap
el hozzám.