Weinrauch Katalin: Naplemente

Az alkony
puha matracán
ágyat bont a Nap:
bíbor lepedőre halmoz
felhőpárnákat,
fejét fáradtan ráhajtja
vánkosaira,
piros cihás dunyha-felhőt
magára húzva.
Ökörnyál zászlója libeg
elmúlt nap partján,
tücsök citerája estét
hívogat talán…
Álom selymes pókhálója
arcomra feszül,
sötétbe fordul az égbolt
lázas Hold körül.
Betakar már a csend súlya:
sóhajos magány,
settenkedő sötét éjjel
néma lesben áll.
Örök özvegy, feketében
jön az éjszaka,
csillaglámpást gyújt, s fényt szitál
égi utakra.