Weinrauch Katalin: Vénülő nyár

Utolsó dühével
lobog a nyár,
esztelen dühétől
ég a határ,
tűzmáglyán hamvaszt el
gyönyört, tavaszt,
hogy örök a szépség,
írott malaszt…

Gyertyákkal dicsekvő
gesztenyefák
ünneplő pompája
semmivé vált,
levelek tenyerén
rőt rozsdafolt;
pirkadat perget rá
gyöngyharmatot.

Dübörgő fellegek
sötét nyája,
éj omlik délben az
izzó tájra:
a vad szél korbáccsal
közibük vág,
egymásra torlódnak,
s futnak tovább.

Ezüstös, langy esőt
ne várj már, nyár,
kiaszott testedre
minden csepp kár,
amit augusztus
így elszalaszt:
kárpótolja az ősz!

Írott malaszt…