Weöres Sándor: Kodály Zoltán

Örvendj, Pannónia, szökkenj virágba:
ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,
én állok kicsinyeid ágya mellett,
lépteiket az én dalom fogadja,
és csalogatja folyton magasabbra,
mint sziklán vérnyom a vadászt. Ki engem
hallgat már bölcsőjében és tovább:
szándéka ellen is színig telik
szándékommal, s nem ad okot haragra.
Itt minden szívet én vettem magamra,
kezem között melengetem, és rátapad
nem-földi asszonyillat bélyege.
Itt minden lépést én vettem magamra,
alája gördül vérem szőnyege.
Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba:
a kóbor széltől elragadtalak,
hogy tiszta szálból szőjem a jövődet.
Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.