Dobosy Tímea: A mesterséges intelligencia sírni tanít

nézem a fehér lüktetésből kimagasló fákat
a fenyősármány kudarcot ásít homlokomra
hány boka fordul ki a mennybe menet
hány könyék ver irgalmat a terasz hűvös gerendáiba
a tó közepén állok, a műjég alatt hatujjú ördög kapar
egy újabb faj, amit elpusztíthat az ember
bőréből napernyőt húzhat az ózon helyére

nanorobotok imádkoznak, hogy essen fejünkre az ég
indusztriális villanás, fémcsörgés a savaseső
azt képzelem valódi, reggelre majd ez is lefagy

nyüszít és meghajol a kibernetikus eb
agya 4 terrabyte, minden évszakra jut
egy kép a rezes fákról, a földieper ízéről,
videókat tárol egy jegesmedve bundájáról
akkor láttam utóljára igazi havat,
elsodor a szél, programozható a táj,
a nyár már csak abban a lihegő
mechanikus agyban létezik
mondd, te gépisten, mikor teremt fémkezed
egy új világot nagy tavakkal, hogy egy új föld
talajába fúrja képét az ember

Forrás: Kortárs Hangon ’23

Nyitókép: AI-illusztráció