Istentisztelet ostrom idején

Légvédelmi szirénák árnyékában tartottak református istentiszteletet Kijevben böjt első vasárnapján: együtt imádkoztak a békéért magyar reformátusok és ukránok. A Kijevi Református Missziói Egyházközség 25 éve létezik az ukrán fővárosban, de a háború miatt most kérdésessé vált, hogy történetük folytatódik-e. A gyülekezet lelkésze mindenesetre optimista, szeretné, ha már azt az istentiszteletet szervezhetné, amelyen a békéért adnak majd hálát. Balázs Antal lelkésszel és Petneházy Gyula gondnokkal is beszélgettünk, továbbá Szeghljanik Péter lelkészt kérdeztük, aki segélycsomagokat szállított Kijevbe, valamint embereket és kutyát is menekített ki az ukrán fővárosból.

A kijevi református egyházközség egyházjogilag missziós gyülekezet, amelynek anyaegyházközsége a közúton több mint 800 kilométerre lévő Beregardói Református Egyházközség. A hétköznapokban ez azt jelenti például, hogy a beregardói anyakönyvbe rögzítik, ha valakit megkeresztelnek vagy eltemetnek a kijevi reformátusok közül. Istentiszteleteket elsősorban egyházi és magyar ünnepeken tartanak – mondja lelkészük, Balázs Antal –, ezeken az alkalmakon a háború és a koronavírus-járvány előtt átlagosan 20-30 ember vett részt. „Sajnos a világjárvány kezdete óta nem tudtunk istentiszteletet szervezni, már két éve nem utaztam Kijevbe. Ezt nagyon sajnálom, hiányzik az ottani közösség” – teszi hozzá.

A lelkész vonattal járt Kijevbe, és – nem túlzás – fél napig tartott csak az odaút. Az istentiszteleteket covidmentes időszakban és békeidőben a Kijevi Magyar Házban tartják. „A közösség néhány tagjával tartom a kapcsolatot, most nem könnyű a helyzet az ukrán fővárosban. Sajnos a háború ott valóban pusztít. Több kijevi magyar elhagyta a fővárost és Kárpátalján vagy Magyarországon keresett biztos menedéket. Sokan, akik nem akarták hátrahagyni mindenüket, vagy épp nem tudtak eljönni, maradtak. Kárpátaljáról, innen Beregardóról imádságban hordozom a közösség tagjait” – teszi hozzá a lelkész, Balázs Antal.

A kijevi gyülekezet hétköznapjai száz szállal kötődnek egy másik szervezethez, a Magyarok Kijevi Egyesületéhez. Facebook-oldalukon megrázó bejegyzést lehet olvasni március elejéről, amelyben kérik, hogy aki maradni kényszerül Kijevben, az jelezze nekik, és akkor is szóljon, ha valamire – például orvosságra – elengedhetetlenül szüksége van. A menekülni kényszerülőket is kérik, hogy jelentkezzenek az egyesületnél, ha már biztonságban vannak. Az egyesület elnöke, egyben a gyülekezet gondnoka, Petneházy Gyula lányával két és fél hete, vonattal menekült szülőfalujába, a magyar határ közeli Mezőkaszonyba. Felesége és orvosként dolgozó fia viszont az ukrán fővárosban maradtak.

„Ezt a szétszakított helyzetet senkinek se kívánom” – mondja. A kijevi magyarokról azt meséli: sokakról úgy tudja, a háború ellenére mégis maradnak a fővárosban. Jellemzően családi okokból döntenek így, például fekvőbeteg rokonukat ápolják.

Kenyeret vittek Kijevbe, menekülőket Kárpátaljára
Szeghljanik Pétert, Csonkapapi lelkészét ugyanekkor arra indította Isten, hogy épp Kijevbe menjen  – ahogy ő fogalmaz – életet menteni. Kisbuszával embereket hozott el az ukrán fővárosból a biztonságosabb Kárpátaljára, s ha már útnak indult, úgy döntött, nem megy üres kézzel. 250 kenyeret sütöttek a gyülekezetükben, túlélőcsomagokat, tartós élelmiszereket, konzerveket vittek Kijevbe.

Böjt első vasárnapja előtt néhány nappal erősödött meg benne, mennie kell. Az aznapi Ige is ebbe az irányba terelte, az eltévedt juh példázatában (Mt 18,11–14) ugyanis a pásztor hátrahagyja a biztonságban lévő 99-et, és elmegy egy bárányért. „El kellett mennem azokért, akik még bizonytalanságban és veszélyben voltak.” Az úttól nem félt, mert ahogy fogalmaz: „Isten megadta azt az ajándékot, hogy magamon érezhettem az üdvösség sisakját és a hit pajzsát.”

Kijevben nagy szükség volt az adományokra. Szeghljanik Péter találkozott például valakivel, aki három napja nem evett kenyeret, így különösen örült a kárpátaljaiak ajándékának. Persze próbált ő kenyérhez jutni, be is állt a sorba, de egyszer bombariadó miatt nem került sorra, máskor a kijárási tilalom kezdődött el. A lelkészt elkísérte bátyja, aki a kijevi református gyülekezetnek is tagja, és békeidőben ő vezeti az éneklést az istentiszteleteken.

Tiszteletes úr, ezt vigye el innen
Első kijevi állomásuk Irénke néni háza volt, aki szintén a helyi gyülekezet tagja. A környéket önszerveződő civilek őrizték. Hiába a piros-fehér kereszt az adománnyal teli kisbuszon, a helyiek először bizalmatlanok voltak, amikor megérkeztek. De Irénke néni megismerte a Szeghljanik fivéreket, erre a többiek is megszelídültek – meséli a lelkész.
Azután az idős asszony megjelent egy nádszálra tűzött magyar zászlóval és egy régi Bibliával. Az értékes Szentírást a kijevi magyar néni Szeghljanik Péter kezébe adta, és azt mondta: „Tiszteletes úr, ezt vigye el innen, nem szabad elpusztulnia.” A lelkész megígérte, vigyáz a Bibliára, és azt is, hogy a következő istentiszteleten, amit ő tart, ebből olvas majd fel. Irénke néninek többször felajánlották, hogy kimenekítik Kijevből, de azt mondta, bármi is lesz, nem akar eljönni az otthonából.

Istentisztelet légvédelmi szirénák árnyékában
Ekkor úgy tűnt, 14 embert menekítenek majd ki a kisbusszal Kijevből. Ám a lelkész érezte a bizonytalanságot az emberekben, nem mindenki akart elindulni. Hiába a háború, hiába a légvédelmi szirénák hangja és hiába a bombatalálatok Kijev környékén, könnyekben úsztak a szemek, hogy el kell hagyniuk az otthonukat. A napi Igét együtt olvasták: „Bizony mondom nektek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám.” (Mt 18,19) 

Együtt is imádkoztak és várták a másnapot, hogy ki hogyan dönt majd végül. Azt kérték Istentől, hogy reggelre mutassa meg, el tudnak-e együtt indulni úgy Kijevből, hogy senki sem érzi ezt kényszernek. „Egészen nyugodt éjszaka volt, csak hajnali öt körül volt egy kisebb bombariadó, de békésen tudtunk aludni. A döntés is megszületett: ki akarnak jönni Kijevből.” Ez a reggel böjt első vasárnapjának reggele volt. A négy család időt kért, hogy összeszedjék a holmijukat.

Ekkor a lelkipásztor inget, nyakkendőt és egy zakót kért, és felhívta Irénke nénit, hogy hadd tartsanak az otthonában házi istentiszteletet. A néni végül igent mondott. Nem telt el fél óra, és már ott voltak nála. „Ennyi idő alatt Irénke néni berendezte az istentiszteletre a házát, előkészítette az úrvacsorai jegyeket és várt bennünket” – mondja a lelkész.

Életében először ukránul prédikált
Az istentiszteleten ott voltak Irénke néni és családja, valamint néhány gyülekezeti tag is. Szeghljanik Péter életében először ezen az alkalmon prédikált ukránul, mivel a jelenlévők egy része ukrán volt a vegyes házasságok miatt, így ez volt a közös nyelv.

Az énekekek magyarul szóltak, a liturgia is magyarul hangzott el, az igét mindkét nyelven felolvasta a lelkész egy ukrán–magyar Újszövetségből, amelyet az útja előtt a Kárpátaljai Református Egyházkerület Püspöki Hivatalában kapott. Az igehirdetés alapját ekkor is a napi ige adta (Mt 18,21–23), amely a megbocsátás fontosságáról szólt. „Nagy kegyelem volt, hogy Kijevben együtt imádkozhattunk a békéért.”

Menekülők és egy kiskutya
Istentisztelet közben jött egy hívás, hogy egy házaspár a város másik részén, a Dnyeper bal partján ragadt, ami már le volt zárva. Kérték, őket is menekítsék ki Kijevből. A Szeghljanik fivérek nem gondolkoztak, elindultak a segélykérőkért. „Az egyik hídon még át tudtunk menni a Dnyeperen, és fel tudtuk venni a házaspárt.” A lelkész visszautal a beszélgetésben már említett jézusi példázatra a juhokról: ez a házaspár volt az az egy, akiért a pásztor messze ment, míg tudta, a többiek biztonságban vannak együtt.

Így végül 16 embert és egy kiskutyát tudtak kimenekíteni az ukrán fővárosból, köztük voltak a magyar gyülekezet tagjai, és olyan ukránok is, akik ismerősökön keresztül hallottak a kárpátaljai lelkész mentőakciójáról, és kérték, őket is menekítsék ki Kijevből. „A háborúban ez a legfontosabb, az élet mentése. Nem az életszínvonal fenntartása vagy javítása, nem az adományok felhalmozása, hanem az, hogy adjuk tovább, amit kapunk, hogy az célba érjen az igazán rászorulókhoz. Most ennek van itt az ideje” – teszi hozzá. Csonkapapiban már sok menekültet fogadtak be, nem csak a Kijevből kimenekítetteket. Azóta minden reggel hat órakor együtt imádkoznak a békéért egy ukrán nyelvű áhítaton.

Nemrég újabb kisbuszt indítottak a fővárosba és több elővárosába, például Fastivba, ami 300 kenyeret, 280 túlélőcsomagot és ivóvizet vitt. „Az általunk befogadott menekültek jelentkeztek, hogy ők szeretnék vinni az adományokat Kijevbe. Azok, akiket néhány nappal korábban mi menekítettünk ki onnan.” Végül visszafelé ezúttal sem üresen jött a busz: három édesanyát és öt gyermeket menekítettek ki. Szeghljanik Péter azt mondja, ha ideje engedné, ő is visszamenne Kijevbe segíteni, de most minden percét leköti a menekültek ellátása.

Már a békéért hálaadó istentiszteletet szeretnék szervezni
Nehéz, kilátástalan, szinte lehetetlen a jövőről beszélni ebben a helyzetben, mert sokszor a holnap is bizonytalan. Mégis, mindhárom beszélgetőtársamat arra kértem, mondja el, mire számít a következő időszakban. Petneházy Gyula, a Magyarok Kijevi Egyesületének elnöke azt mondja: „Sajnos ebben a totális háborúban sehol sem érezheti magát biztonságban az ember. Csak reménykedni és imádkozni tudok, hogy ne történjen meg a legrosszabb, bevallom, erre a lehetőségre még nem tudtam felkészülni. De ha megnézzük, hogy mi történik Harkivban, Mariupolban, Csernyigivben és más keleti városokban, sejthető, hogy mi várhat Kijev lakosságára.” A gyülekezet jövőjére nézve viszont abban reménykedik, hogy lesz még folytatás. 

Balázs Antal, a kijevi magyarok lelkésze is optimista, és azt mondja, bízik benne, hogy a háború után új erőre kap majd a fővárosi református közösség. „Remélem, hogy lesznek, akik a közösség jövőjét fogják majd írni, és imádkozom azért, hogy a jelenlegi tagok közül mindenki épségben és egészségben vészelje át a háborút. Nagyon örülnék neki, ha mihamarabb tudnánk egy hálaadó istentiszteletet tartani Kijevben, amikor a háború végéért, a békéért és a reményteljes jövőbe tekintésért adhatnánk hálát!”

A kijevi gyülekezeti tagok Szeghljanik Péternek azt mondták, nagyon szeretik lelkészüket, akit ők „Tóni tiszteletesnek” hívnak. „Csak szeretettel beszélnek róla. Imádkoztunk érte és az egész kijevi református gyülekezetért, annak jövőjéért is az istentiszteleten.” És ha már istentisztelet: a békéért hálaadó alkalmon Szeghljanik Péter is szívesen részt venne már. Ezzel bizonyára nincs egyedül.

Hegedűs Márk

Forrás: parokia.hu