János vitéz a Nemzeti színpadán

A hűségének és kitartásának, illetve a döntéseinek köszönheti Kukorica Jancsi, hogy miközben János vitézzé érik, hős válik belőle a színpadon. A Vidnyánszky Attila rendezésében bemutatott darabot március 7-től játsszák a Nemzeti Színházban. Aktualitásról, jellemfejlődésről, és a verses forma nehézségeiről beszélgettünk a címszereplővel, Mátray Lászlóval.

Petőfi Sándort hajlamosak vagyunk a nép egyszerű költőjeként emlegetni, és emiatt sokan talán úgy is érzik, hogy a modernebb írókhoz képest nem tud újat, a mai világ számára is értékeset mondani. Milyen üzenete lehet az 1844-ben megírt János vitéznek, ami miatt a mai kor nézője számára is érdekessé válik a történet?

Azt hiszem, azt a rendező tudja megmondani, hogy miért választotta ezt a darabot, miért érezte úgy, hogy 2014-ben is helye van a Nemzeti színpadán. Amit én látok, az az, hogy nem változtattunk sokat az eredeti történeten, mert nem volt rá szükség. Alapvetően a János vitéz egy alulról indult fiú kalandja, aki egy hosszú úton halad végig. Nem volt nehéz azonosulnom vele, mert láttam párhuzamokat a saját életemmel, és azt hiszem, mindenki más is fog.

A János vitézzel gyerekként még általános iskolában találkozunk. Volt olyan, amit akkor nem vettél észre, most viszont a próbák során felfedeztél Kukorica Jancsi karakterében?

Sok olyasmi van a János vitézben, ami gyerekfejjel talán nem tűnik fel. Ilyen idős korban a történet inkább a kaland, a mesés elemek miatt lehet izgalmas, hiszen vannak zsiványok, óriások, boszorkányok, tündérek és királylányok, de én úgy érzem, mindegyik kaland sokkal több ennél, mindegyik a lelki fejlődés egy-egy helyszíne. Például, amikor Jancsi betéved a zsiványtanyára, hatalmas lelki jelenlétre van szüksége. De lehet, hogy az is csak felnőtt fejjel mutatja meg a valódi súlyát, hogy nem kell neki a zsiványok pénze. Hozzájuthatna egy akkora vagyonhoz, ami megoldaná az életét, ő mégis képes nemet mondani.

Megőriztétek a verses formátumot. Mennyivel volt ez nehezebb, mint prózai szerepet játszani?

A Petőfire jellemző ritmus valamivel könnyebbé tette, de még így sem volt egyszerű. A darab végén van egy jelenet, ahol a vetített képen Törőcsik Mari szaval, mintegy megjelenítve a Tündérországot. Nagyon szép, de ebben a tempóban lehetetlen lett volna végigvinni az egész darabot. A versnek is van egy ritmusa, a színpadi játéknak is van egy dinamikája, és meg kellett oldani, hogy ezek együtt működjenek.

Van kedvenc sorod a darabból?

Vannak sorok, amiket szeretek, de ahhoz még túlságosan közeli az élmény, hogy egyet kiemeljek, mint kedvencet. A lovamnak szoktam mondani, hogy szívemnek gyöngyháza, lelkem lovacskája, de persze ez egészen más téma. Vannak nagyon érdekes, nagyon súlyos sorok a versben, például amikor Jancsi azt mondja: kívánt dolog nekem a háború. Hatalmas ellentét feszül ebben az egy sorban, és Petőfi szellemisége is megjelenik benne, akinek bolyongása, útkeresése közben életelemévé vált a harc, a forradalom. Egyetlen sort sem lehet idézőjelbe tenni vagy cinikusan kezelni, hinni kell bennük, különben nem lehet őszintén elmondani őket. Mégis nagyon nehéz megérteni, hogy valakit mi vezet oda, hogy azt mondja, akkor boldog az élete, ha háborúba kell mennie.

A darabban gyerekszínészek, illetve színészhallgatók is szerepelnek. Milyen érzés volt velük együtt dolgozni?

Meglepődtem, amikor az első próbanapon megláttam, mennyi iskolás lesz a darabban. Összességében kellemes élmény volt, a próbák során sokszor jutottam mélypontra, hiszen egy színész nem mindig látja azt a nagy egészet, amit a rendező, és ilyenkor elbizonytalanodik. De egy rövidebb, vagy akár hosszabb esti beszélgetés velük mindig tovább lendített, és reggelre eltűntek ezek a sötét képek. Bár a próbák vége rohamtempóban telt, hiszen mindössze 10 napunk volt arra, hogy a színpadon próbáljunk, azért jó volt a hangulat. Az egyetlen negatívum talán az volt, hogy mindenkinek más színpadi tudása, tapasztalata van: volt, aki most játszott először nagy színpadon és lazábban vette a feladatokat. Volt, amikor én úgy éreztem, nagyobb szigor kellene, de ezt nem az én tisztem volt eldönteni, hanem a rendezőé, aki viszont bízott abban, hogy a végére így is minden összeáll.

Összeállt?

Ezt majd a kritika eldönti. A fejekben mindenképpen, bár természetesen a csiszolás még hátra van. Most még minden és mindenki hangsúlyos, a nézők reakcióiból majd kiderül, hogy mi az, amire nagyobb hangsúlyt kell fektetni, és mi az, amire kevesebbet.

A békéscsabai színházban játszott Toldi kapcsán Tege Antal azt mondta, Toldi Miklósnak nincs lézerkardja és nem tud repülni, mégis egy szuperhős, akit a jelleme tesz azzá. Lehet, hogy a Kukorica Jancsiból lett János vitéz a mi másik szuperhősünk?

Kicsit ódzkodom a hős szótól, noha kétségtelen, hogy a rendező célja ez volt, hősként szerette volna látni János vitézt a színpadon. Az érdekesebb kérdés szerintem az, hogy mi tesz valakit hőssé. Nem hiszem, hogy ha valaki hősnek születik, vagy az a sorsa, hogy hős legyen, a döntései nyomán válik azzá, lépésről lépésre alakul a jelleme. Van, aki nem tud végigmenni ezen az úton, Kukorica Jancsi azonban irodalmi alakként képes volt rá, és ez által vált hőssé.

Forrás: Kultúra.hu