Trill Zsolt: a gesztusaimat, a fizimiskámat nem tudom lecserélni

Láthattuk Ádám szerepében, játszott Scapint, Kun Lászlót, őrnagyot a Tótékban, Török Jánost a Légy jó mindhaláligban. Se szeri, se száma, hányféle figurát keltett életre a Csokonai Színházban 2006 óta. De feltűnt filmekben is: a Kaméleon jóvoltából például egy ország felkapta rá a fejét, ki ez a Trill Zsolt. Talán nem véletlen, hogy a szakma is sokra tartja. Legutóbb a márciusi nemzeti ünnep alkalmából tüntették ki: kollégájával, Csikos Sándorral Érdemes Művészek lettek.

Ajánljuk figyelmükbe a dehir.hu interjúját.

 

Dehir.hu: Hogy került a színház, a színészet közelébe?

Trill Zsolt: Az embernek, amikor még gyerek vagy fiatal, sok minden megfordul a fejében. Nekünk annak idején nagyon szűkösek voltak a lehetőségeink, Kárpátalja egy nagyon zárt terület volt. Vagy az ungvári egyetemben gondolkodhattunk, vagy Munkács jöhetett szóba, ahol állatorvoslást lehetett tanulni… Ráadásul én oroszul nem is nagyon tudtam. Az Isten azonban úgy adta, hogy amikor befejeztük a középiskolát, a nyolcvanas évek második felében elkezdtek nyílni a határok. Akkor indult Kijevben egy magyar nyelvű évfolyam a színházi egyetemen, akartak magyar színházat csinálni, úgy éreztem, nekem oda kell mennem. Ebben különben a korábbi iskolák is segítettek, gyerekként elég sokat szerepeltem a faluban, mikor ünnepek voltak – nemcsak a szocialista, hanem az igazi, örök ünnepekre is gondolok, amik mindig is voltak és lesznek. Ott valamit megéreztem, tetszett, hogy néznek, hogy akár bolondoskodhatok is, miközben mosolyra fakasztom az embereket, a szülőket. Azt persze nem tudom, mennyire voltam tehetséges, mi lehetett bennem, mert amikor a középiskolában volt például egy szavalóverseny, ott a 18. lettem 20 vagy 22 ember közül… De az élethez meg az iskolához mindez hozzátartozott. Más néptáncra járt vagy sportolt, mi meg páran ezzel foglalkoztunk. Fiatalok voltunk, nem azt néztük, holnap mi lesz velünk.

Dehir.hu: S végül hogy került Beregszászra?

Trill Zsolt: Számomra nem volt kérdés, hogyha elvégezzük a színművészeti főiskolát (Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetem – a szerk.), akkor megyünk Beregszászra, az ott alakuló magyar színházba. Kijevben eleve nem maradhattunk, de ilyen meg sem fordult a fejünkben, Magyarország meg szinte elérhetetlen volt, illetve tudat alatt úgy éreztük, hogy oda csak munkával lehet eljutni.

Dehir.hu: Hat éve érkezett a városba. Mennyire volt könnyű beilleszkedni ide?

Trill Zsolt: Szerintem mindenki ott érzi magát a legjobban, ahol született. Az a hely nekem Sárosoroszi, egy kis falu Kárpátalján. Nem lettem debreceni, de sok minden köszönhetek ennek a városnak. Izgalmas rendezőket, szerepeket, olyan színházi pillanatokat, melyek miatt érdemes élni és játszani. Ilyen volt a Fodrásznő, az Úri muri, a Vihar vagy az Oblom-off például.

Dehir.hu: Milyen a jó színház?

Trill Zsolt: Színház van, amelyik működik vagy nem működik. Ezen nincs mit filozofálni. Egy előadás adjon élményeket, tegyen fel kérdéseket, húzzon fel, dobjon fel… Színészként ez azt is jelenti, hogy estéről estére, előadásról előadásra meg kell próbálni meggyőzni a nézőt. Még azt is, aki úgy ül be, hogy nem biztos benne, hogy ez az ő színháza és az ő színészei. Munka kell hozzá. Munka nélkül nem megy. Nagyon nehéz, de meg kell próbálni.

Dehir.hu: Még mielőtt Debrecenbe került, azt olvastam valahol, hogy a szakma az egyik legjobb hazai színésznek tartja, aki csak azért nem sztár, mert nem Budapesten dolgozik… Számít, mit írnak Trill Zsoltról?

Trill Zsolt: Én nem mondom azt, hogyha valami a kezembe akad, azt nem olvasom el. Elolvasom, de azért arra nem törekszem, hogy mindent összeszedjek, megtaláljak, ami rólam, a Csokonai Színházról vagy a beregszászi társulatról szól… Bármit is írnak, megnézem, és elgondolkodok rajta. A jó dolgok is be tudnak indítani, de ha rossz a kritika, az is. Szerintem az eleve jó, ha a kritika, vagy a néző foglalkozik a színházzal. Sokan leírták, hogy amit mi művelünk, az a pillanatról szól. Ha valami gondolata lesz a nézőnek ezzel kapcsolatban, az szerintem fontos, és annak örülni kell.

Dehir.hu: Sokféle szerepben láthatták már a debreceni nézők, s olykor úgy tűnik, több hasonló karaktert is megformál – a Scapinban és a Karrierben viszonylag „rokon” figurát játszik.

Trill Zsolt: Magamat, a gesztusaimat, a fizimiskámat nem tudom kitörölni, lecserélni, ezeket az ember hozza magával. Ráadásul ebben az évadban számomra nagyon összesűrűsödtek a dolgok, egyik szerepből megyek a másikba. El is fáradtam rettenetesen, ezt érzem… De hát ezt az évadot így kellett elfogadni. S bármilyen szerepet is kapok, én Trill Zsolt vagyok, nem tudom kiiktatni magam, még ha az embernek törekednie is kell arra, hogy mindig más legyen.

Dehir.hu: Most az Illúziókra készül, melynek a premierje április 13-án lesz, és két házaspár fél évszázadon át egymásba fonódó történetéről szól. Ez milyen lesz? Hogyan készül a szerepére?

Trill Zsolt: Most még minden nagyon nehéz, az a helyzet, hogy a próbafolyamatnak ebben a szakaszában elég eszköztelenül játszunk. Igazság szerint nincs bejáratott út, minden egyes próba más és más, mert amit tegnap megcsináltam, az lehet, hogy ma vagy holnap nem fog működni… Ugyanakkor számomra ez a szakasz is nagyon izgalmas, nagyon élvezem minden porcikáját. Nehéz, de pont ezért szép. Nincs pontos út, a szöveg diktál mindent. Ha a nézőnek csak fele annyira izgalmas lesz, mint nekünk, akkor biztosan jó lesz az előadás…

Dehir.hu: Nem zavaró, ha a feleségével, Szűcs Nellivel együtt játszanak?

Trill Zsolt: Van, amikor hazahozzuk a munkát, a szerepeket, máskor meg nem – ez alapvetően nagyon sok mindentől függ. Nekünk ez egy természetes dolog, hogy tizenvalahány év óta együtt játszunk. Ahogy együtt van a mi beregszászi társulatunk is. Régóta együtt dolgozunk, ismerjük egymást, figyelünk egymásra. Ezért fordulhat elő olykor-olykor egy-egy olyan mondat, izgalmasabb megszólalás, ami miatt kicsit másképpen hat az esti előadás, és ami egyébként nagyon fel tudja a dobni az embert. Persze, ez az alkalmi improvizálás nem lehet soha öncélú, mert egyébként tartjuk magunkat a szöveghez, meg ahhoz, amiben megegyeztünk a rendezővel. De néha jó, és nyilván csak akkor, ha érezzük, hogy kialakult valami a nézőtér és a színpad között.

Dehir.hu: Egyszerre barátok és kollégák?

Trill Zsolt: Igen. Ez fontos. Annak ugyanis, hogy ne szeressük egymást semmi értelme. Úgy nem lehet színházat csinálni. Az Illúziókban, a Viripajev-darabban például nagyon egyszerűnek tűnik, amit Viktor Rizsakov, a rendező kér, ám az pont ezért nehéz. Csak úgy működik, hogy együtt vagyunk, együtt csináljuk, és ha valaki úgy szólal meg egy próbán, hogy sikere van, annak mind örülünk.

Dehir.hu: Az elmúlt években nemcsak színházban, hanem filmekben is játszott.

Trill Zsolt: A színház és a film nagyon más. A filmben azt lehet szeretni, hogy ott gyorsan össze kell magam kapni, ott helyben kell mutatni valamit. Azokat a tapasztalatokat, amik az ember mögött vannak, azokat kell nagyon gyorsan felhasználni. Ez is egy készség, amivel élhetünk. Összességében azt mondhatom: csinálni kell, nem tudok én erről beszélni… Nekem mindig megírják a szövegemet, azt kell úgy átadnom, mintha én írtam volna, mintha az én gondolataim lennének. A színház meg a film ilyen.

Dehir.hu: Mit érez egy színész, amikor újabb díj átadásával értékelik a teljesítményét? A nemzeti ünnep alkalmából Érdemes művész címet vehetett át.

Trill Zsolt: Amikor szóltak, hogy mire számítsak, és megjött az értesítés, hirtelen sok minden eszembe jutott: a főiskola, meg a színházak is, ahol eddig játszottam. Sok-sok apró pici dologból rakódik össze mindez, benne van az évek munkája. S nemcsak az éveké, hanem sok-sok emberé, ezért erre én úgy tekintek, hogy ez egy közös dolog, közösen kell megünnepelni a kollégákkal, barátokkal. Ezt adják, ezt most én kaptam – jövőre meg majd más kapja… De jó érzés, vitathatatlanul…

Forrás: dehir.hu