Ukrán–magyar viszony: elhallgatott gesztusok

A jegyzetírónak általában az a feladata, hogy valamely logika mentén rendezze a hétköznapok szakadatlanul sorjázó eseményeit, lehetőség szerint úgy, hogy ezzel rámutasson a háttérben meghúzódó jelenségekre, tendenciákra, törvényszerűségekre, esetleg következtetéseket vonjon le a múlttal, jelennel és jövővel kapcsolatban. Igazán nehéz dolga akkor van a tollforgatónak, ha érzékeli ugyan a problémát, magyarázattal azonban nem szolgálhat a tapasztaltakra. Sajnos az utóbbi időben – bizonyos értelemben – a magyar–ukrán viszony is a nehezen értelmezhető jelenségek közé tartozik.

Mindjárt szögezzük le, hogy az elmúlt 25 évben soha vagy csak ritka pillanatokra volt olyan jó és kiegyensúlyozott a két szomszédos ország viszonya, mint jelenleg. A sajtóból ítélve kormányszinten kevesebb a mellébeszélés, a tabutéma és az elhallgatás, ugyanakkor élénkebb és közvetlenebb a párbeszéd, több a közös ügy és téma, miáltal az együttműködés is javult, sűrűbb szövésűvé vált az államközi és regionális kapcsolatok hálója. Más kérdés, hogy miként alakulnak a dolgok egy szinttel lejjebb, például milyen a Kárpátalján együtt élő magyar és ukrán emberek viszonya, beszélhetünk-e minőségi változásról e téren is, vagy csak a felszínt kapargatjuk egyelőre, mint szomjas kutya a befagyott tócsa jegét.

A téma iránt érdeklődőknek legutóbb a beregszászi Sevcsenko-szobor leleplezése adhatott okot a töprengésre. A tények ismertek: a magyar állam támogatásának köszönhetően Beregszász ukrán közössége augusztus 24-én, az ország nemzeti ünnepén végre felavathatta a legnagyobb ukrán költő köztéri szobrát. Az emlékmű felállítását néhány évvel ezelőtt határozták el a városban, ám a kezdeményezés idővel valahol megfeneklett – bizonyára a szükséges anyagiak hiányoztak. Ekkor ajánlotta fel a magyar állam a támogatását, s a Kobzos szobra immár ott áll (illetve ül) a róla elnevezett utca elején. Talán mondanunk sem kell, hogy ez esetben magyar részről nem a pénzen volt a hangsúly, hanem a segítségnyújtáson, a gesztuson.
Fontos megemlíteni, hogy a magyar állam Ukrajna iránti szimpátiájának távolról sem ez volt az egyetlen megnyilvánulása Kárpátalján mostanában. Eszünkbe juthat például – a rászorulókhoz eljuttatott segélyszállítmányokat most talán ne is említsük –, hogy Magyarország hozzájárult a munkácsi gyermekkórház és poliklinika tetőzetének javításához, a megyeszékhelyen augusztus elején a budapesti kormány támogatásával kialakított sportpályát adtak át az Ungvári Nemzeti Egyetem diákszállója előtt, majd nem sokkal később ugyanezen diákszálló egyik magyar közreműködéssel korszerűsített emeletét is birtokba vehették a hallgatók. Idén több mint ötszáz ukrán gyerek üdülhetett magyarországi táborokban. Tavaly Budapest a kelet-ukrajnai harcokban megsebesült 21 ukrán katona gyógykezelését vállalta, ebben az évben pedig további húsz sebesült gyógyulhat Magyarországon.

A félreértéseket elkerülendő jegyezzük meg, hogy a felsoroltaknak és még számos, ezúttal nem részletezett adománynak, felajánlásnak, hozzájárulásnak semmi köze a kárpátaljai magyarság megsegítéséhez, mindennek Magyarország szomszédjai, az ukránok a kedvezményezettjei. Mondjuk ki nyíltan azt is, hogy akadnak, akik már túlzottnak tartják az ilyen mérvű anyaországi hozzájárulást, mondván, a magyar állam fordíthatta volna ezt a pénzt – több százmillió forintról van szó – például a kárpátaljai magyar iskolák felszerelésére is.
Hogy mi végre teszi mindezt Magyarország? A kézenfekvő és egyszerű válasz úgy hangzik, hogy azért, mert ez a legkevesebb, amit egy ország megtehet a bajba jutott szomszédjáért. Gesztusokról van szó, amelyek alátámasztani hivatottak, hogy Budapest nem csupán a kárpátaljai magyarság sorsát viseli a szívén, hanem szolidáris az egész politikai és gazdasági válságtól, háborútól sújtott Ukrajnával, és ez a szolidaritás nem merül ki üres szólamokban.

Gyakran hallhatjuk: a gesztusokban az a szép, hogy nem várnak értük ellenszolgáltatást – legalábbis nem úgy, ahogyan az üzletben szokás. Egy másik sokszor hallható kincstári bölcsesség szerint a bizalom- és barátságerősítő gesztusok mindig kifizetődnek. Az egyszerű polgár szemszögéből azonban nem ennyire egyértelmű a helyzet – legalábbis Ukrajnában. Már a meséskönyvek is arra tanítanak bennünket, hogy jótett helyébe jót várjunk, és még felnőtt fejjel is rosszul esik, ha a valóságban nem ezt tapasztaljuk.
A beregszászi szoboravató ünnepségről készült tudósításokat olvasva például felmerülhetett, miként lehetséges, hogy a Magyarország költségén megvalósuló szobor avatásakor a magyar állam jelenlévő képviselője nem mondott beszédet? Talán nem kapott szót? Nem tudhatjuk, hogy pontosan mi történt, mivel senki nem tartotta fontosnak megírni. A pletykák szerint Ötvös Sándor, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztosság kabinetfőnöke beszéddel készült az alkalomra, de a szervezők elmulasztották megkérdezni, hogy kíván-e szólni. Tény, hogy a magyar tisztviselő nem állt ott a lepelbe burkolt szobor előtt felsorakozó helyi és megyei nobilitások között, akiket vett az eseményt megörökítő operatőr kamerája. Pozitívum viszont, hogy őt is köszöntötték a megjelent díszvendégek között, s Volodimir Margiticcsal, a szoborállítást kezdeményező Kobzar Jótékonysági Alapítvány elnökével, illetve Babják Zoltán beregszászi polgármesterrel együtt leplezhette le az emlékművet.
Ami a szoboravatás utóéletét illeti, a helyszíni tudósítások többségét olvasva az a benyomása támadhatott az embernek – legalábbis ami a megyei ukrán nyelvű hírportálokat illeti –, hogy megfeledkeztek a magyar támogatásról a rendezvényen, holott Babják Zoltán mellett Volodimir Margitics is köszönetet mondott minden támogatónak, illetve az ünnepségen felolvasott levelében Jaroszlava Hartyányi, a magyarországi ukránság parlamenti szószólója, valamint köszöntőjében Viktor Mikulin, a Kárpátaljai Megyei Állami Adminisztráció elnökének helyettese is kiemelte a jelentős magyar hozzájárulást.

Úgy tűnhetett, hogy az ukrán nyelvű internetes média csak igen mérsékelten érdeklődött az esemény iránt. Mintha a vezető megyei portálok többsége nem küldött volna saját tudósítót a helyszínre, sokan a Babják Zoltán Facebook-oldalán megjelent tájékoztatás alapján számoltak be az eseményről, s a fotókat is onnan vették át – vagy legalábbis ugyanattól a fotóstól származtak a felvételek.
Csak találgathatjuk, hogy az esetek egy igen nagy hányadában miért maradt ki az egyébként is szűkszavú tudósításokból mindennemű utalás a magyar támogatásra. Nagyobb gond a mellőzésnél, hogy ily módon az ukrán olvasók egy jelentős része nem értesülhetett a magyar állam gesztusáról.
Aki úgy érzi, hogy e sorok írója a bolhából csinál elefántot, aki nem érti, miért volna fontos rendszeresen eljuttatni ezeknek a magyar gesztusoknak az üzenetét az ukrán emberekhez, annak javaslom, olvassa el az ukrán nemzeti beállítottságú Zakarpattya Online-nak a szoboravatásról közölt tudósításához fűzött olvasói kommentárokat. A beírók köszönték a szobrot a beregszásziaknak, a „népi” polgármesternek, de Magyarországnak nem…
Egyikük ugyan megjegyezte: „Az emlékmű Magyarország költségén készült. Igazat kell írni.”, egy másik kommentelő azonban mindjárt helyre tette az akadékoskodót: „Részben a »költségén«. 2/3. És Magyarország ezzel az alamizsnával akar elleplezni egy halom destruktívat (nyilván károsat, bomlasztót – a szerk.), amit fokozatosan vezet be a Beregvidéken Ukrajna ellen”.
Vagyis a kétharmad résznyi támogatásért nem jár köszönet, és különben is, csak egy újabb ármányt elleplező magyar trükkről van szó…
Köszönetet tehát nem kap a magyar, ami azonban nem jelenti azt, hogy megfeledkeztek volna rólunk a megyében. Például nemzeti ünnepünk, augusztus 20-a előtt nem sokkal ismét letörték Petőfi Sándor ungvári szobráról a kardot, pontosabban annak a végét. Sajnos elmondható, hogy ez a „kardtördelés” már amolyan kárpátaljai hagyománnyá vált. Igaz, augusztus 20-án maga Hennagyij Moszkal megyei kormányzó vitte el a rendőrség által hamarjában előkerített szablyavéget az Ungvári Magyar Főkonzulátusra, ez azonban legfeljebb egy fél gesztusnak tekinthető, hiszen a tettes, a szoborrongáló nem került elő, nem vonták felelősségre. Eközben a hasonló incidensek gyakorisága egyre valószínűtlenebbé teszi, hogy pusztán színesfémgyűjtők, illetve garázdák vandál – és spontán – cselekedeteiről lenne szó.
Egyébként nem kell Ungvárig mennünk, hogy megtapasztaljuk, milyen az ukrán–magyar viszony a hétköznapokban, a „nép” szintjén.

Ugyancsak a beregszászi Sevcsenko utcán történt, alig néhány háznyira a Kobzos szobrától, hogy amikor augusztus közepén Volodimir Margitics atyát nyugdíjazták, s helyére a Munkácsi Görögkatolikus Püspökség Demkó Ferenc esperest nevezte ki parókussá, az egyházközség ukrán híveinek egy csoportja nem engedte be az új papot a templomba, ugyanakkor felhívást intéztek Milan Sasik püspökhöz, amelyben egyebek mellett a következőket írták: „Kérjük, hallgasson meg bennünket, s ne keltsen zavart a szívünkben egy számunkra nem kívánatos pap kinevezésével.”
A Beregovo.Today az esetről beszámolva megjegyzi, hogy a Sevcsenko utcai templom gyülekezete túlnyomórészt a helyi ukrán közösség tagjaiból áll. A püspökség által kinevezett új pap „viszont magyar, bár folyékonyan beszél ukránul”. Ezzel a döntéssel a hívek többsége szintén „kategorikusan” nem ért egyet – állítja a portál.
„Az ukrán közösség, amely 1825 óta tulajdonosa a Boldogságos Szűz Mária görögkatolikus templom épületének, olyan parókust érdemel, aki továbbra is gondoskodni fog a szertartás és nemzeti hovatartozás szerinti hitsorsosairól” – írják a felhívás megfogalmazói.

Óhatatlanul felmerül a kérdés: miért nem lehet egy magyar, de ukránul folyékonyan beszélő atya jó pásztora az ukrán nemzetiségű híveknek? A püspök kinevezése nem érintette volna az eddigi rendet, mely szerint az ukrán misén ukránul, a magyar misén magyarul prédikálnak a templomban, csupán annyi történt volna, hogy míg eddig egy ukrán nemzetiségű, de magyarul tudó pap végezte a szertartásokat, most egy magyar nemzetiségű, ám ukránul is jól beszélő atya veszi át a helyét. Miután ezzel minden érintett tisztában volt, valószínűsíthető, hogy a tiltakozó híveknek az atya magyarságával akadt gondja, ami nemzetiségi diszkriminációt jelent minden demokráciában. Más országokban már tiltakoztak volna a kisebbségek jogait védő szervezetek, esetünkben viszont senki nem emelte fel a szavát a megkülönböztetés ellen.
A városban azt beszélték, az eset mögött ukrán nemzeti beállítottságú közszereplők állhattak, amit sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudunk. Viszont szolgálhatunk egy kis ízelítővel arról, miként vélekedtek a „magyar” pap kinevezéséről a már idézett Zakarpattya Online olvasói.

Sasik a fő provokátor a vallási konfliktusok terén Kárpátalján!!!” (Milan Sasik személyében a római pápa szlovákiai szerzetest nevezett ki a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye élére néhány évvel ezelőtt – a szerk.)

„Tisztelt hívők! Volodimir atyát nem felfüggesztették, hanem megérdemelten nyugdíjba küldték. 85 évesen. Nem szabad konfliktust szítani az egyházban. Nem a paphoz járunk a templomba, hanem imádkozni. Legyen béke minden felekezetben!”

„A békéhez szükséges, hogy a püspökök a nyájukra vigyázzanak, és ne a szomszédos országok soviniszta érdekeire, mert az idegen érdeknek a kiszolgálása, illetve azé, aki fizet érte, háborúval végződik. Ezt mutatja a mostani tapasztalat. Azt is mutatja még ez a tapasztalat, hogy a nép kezdi megérteni, hogy a hit az övé, az egyház viszont nem…”

„A hit mindenkiért van, nem kötődik a néphez. Már Szent Pál megírta a Galatáknak 3,28: »Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.« Amikor az egyház a nemzeteket kezdi hangsúlyozni, az nagyon veszélyes, mert akkor nem az Isten van az első helyen.”

„Látszik, hogy az MGKP (Munkácsi Görögkatolikus Püspökség – a szerk.) vezetőségéből vagy. Amikor arról beszéltek, hogy »a hit nem kötődik a néphez«, alattomosan elválasztjátok az MGKP-t mindentől, ami ukrán. Az egyház pedig a népeké. Az Evangéliumban van, miként szállt le a szentlélek az apostolokra és ők különböző nyelveken kezdtek prédikálni, hogy megértsék őket a különféle népek képviselői. Éppen ezt kívánják most az MGKP hívei Beregszászban: egy papot, aki közel áll hozzájuk szellemében és nyelvében. Sasik pedig, és ez ismeretes, következetesen, lépésről lépésre eltakarít a püspökségben minden ukránt, és még inkább azt, aki az UGKE-val (Ukrán Görögkatolikus Egyházzal – a szerk.) való egységért száll síkra.”

Információink szerint Milan Sasik végül visszavonta Demkó Ferenc esperes kinevezését, aki egyetlen alkalommal sem szolgálhatott, bizonyíthatott a beregszászi templomban, s így a hívek meg sem győződhettek alkalmasságáról. A Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum tornatermének minapi avatóünnepségén a püspök bejelentette, hogy Demkó Ferencet a magyar gyülekezetek helynökévé nevezte ki. Úgy tűnik, az egyházmegye feje ezzel a gesztussal igyekezett kompenzálni az esperest és a magyar híveket ért megaláztatást. Számos kérdésre azonban még nem kaptunk választ. Jó volna tudni például, hogy mire terjed ki az új helynök jogköre? Ez a titulus az egyházmegyei struktúra átalakításának a következménye vagy az esperesnek tett gesztus? Melyik egyházközség számít mostantól magyarnak, s mi lesz a kétnyelvű közösségekkel? Milyen hatással lesznek a történtek a beregszászi egyházközségre: a nemzetiségükben közvetve sértett magyar hívek milyen szívvel, hogyan tudnak majd együttműködni ezután a nem magyar hívekkel?
A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy nem csupán az ukrán–magyar viszonnyal vannak gondok Kárpátalján, hanem az ukrán közösségen belül sincs béke. Ebben a helyzetben talán már nem is elégségesek önmagukban a magyar gesztusok. Külön, fokozott erőfeszítést igényel, hogy ezek a felhívások a békés egymás mellett élésre, az együttműködésre, a jószomszédi viszony ápolására valóban eljussanak azokhoz, akik még képesek értékelni, meghallani.

Hét
Kárpátalja.ma