A hetedik te magad légy… Interjú Tóth Péter versmondóval
A kunszentmiklósi Tóth Péter zsinórban hetedik országos versmondó versenyét nyerte meg (ahol utolsó előttiként a hetes sorszámot húzta), és hetedik alkalommal járt itt, Kárpátalján pódiumestjeivel, ahol, az ő szavaival élve, szeretné biztatni az embereket, hogy ápolják a nyelvüket, olvassanak verseket, hogy a mindennapi erőfeszítéseikben erőt tudjon adni egy-egy költemény.
– Ez egy kettős utazás számomra: egy belső, lelki utazás, a versek világán keresztül jobban megismerhetem önmagam. Olyan útikönyv, amellyel saját magam is jobban föltárhatom és megismerhetem. A másik inkább egy külső, fizikai utazás, hisz ezeket a verseket, gondolatokat magamon átszűrve mondhatom el más embereknek szerte a Kárpát-medencében.
– Édesanyám mesélte, hogy már másfél évesen betéve tudtam az Öreg néne őzikéjét és József Attila Altató című művét. A versek iránti kötődésem már gyermekkorban kialakult. Az első mű, amellyel színpadra álltam, egy részlet volt Petőfi Sándor Apostol című elbeszélő költeményéből úgy tizenhárom-tizennégy évesen. Egy nagyon megrendítő részt szavaltam, amelyben az apa perlekedik Istennel, amiért elvette tőle gyermekét, s a tétlenség miatt, amiért nem tudott ételt adni a családjának; valamint az anya siratóját a fia temetésén. Ez elsőre borzasztónak tűnhet, hogy ilyen fiatalon ilyen mély, fájdalommal telt műből idézek… De azt gondolom, hogy gyermekkoromtól kezdve elkísér egyfajta szociális érzékenység az emberek, a világ dolgai iránt, amelyből meríteni tudok a versmondásaimhoz.
– Tizennégy éves koromig indultam versmondó versenyeken, aztán egy nagy szerelem költözött az életembe, a kosárlabda. Ez annyira megfertőzött, hogy evidens volt, hogy testnevelő tanár leszek. Emellett mindig vonzott a múlt, az élet misztikus dolgai, ezért jelentkeztem az ELTE Tanárképző Főiskolai Karára testnevelés-történelem szakra. A tanári pálya választásában közrejátszott az is, hogy édesanyám és a családunkban többen a pedagógus pályát választották hivatásukul. Két öcsémmel gyakorlatilag az iskolában nőttünk fel. Közben verseket tanultam a saját szórakoztatásomra, de mindennemű tudatosság nélkül. 2008-ra aztán elkészült egy olyan József Attila-összeállítás, melyet a kunszentmiklósi Varga Domokos Általános Művelődési Központ (ÁMK) könyvtárában mutattam be, majd 2009-ben indultam a József Attila megyei versmondó versenyen, ahonnan bejutottam az országos döntőbe, s ott különdíjat szereztem. Ezután lavinaszerűen következtek egymásból a különböző versenyek, pódiumestek.
– Sokat jelent számomra, hogy a versmondásnak köszönhetően számos helyre eljuthatok, és rengeteg emberrel ismerkedhetek meg. Úgy gondolom, hogy minden fellépés más és más, különböznek egymástól, de ugyanakkor erősítik is a másikat, az egyik pódiumest tapasztalataiból lehet építeni a következő pódiumestre. Berlinben 2010-ben voltam, és biztos vagyok abban, hogy ha most utaznék ki, akkor érettebb előadóestet tudnék bemutatni, és bízom benne, hogy 4-5 év múlva a mostaninál is érettebb, „erősebb” előadást tudok produkálni. Ehhez folyamatos fejlődésre van szükség, és nagyon sok gyakorlásra. Hiszen lehet ezerféle győzelmed különböző versenyeken és elsöprő sikered az előadásokon, de minden városban, településen az adott közönséget kell újra és újra megnyerned, magaddal vinned őket a versek világába.
– A versmondónak az előadás alatt, közben meg kell próbálnia azonosulni azzal a költővel, akinek a verseit mondja. A Vasútá(l)lomás alatt kicsit József Attilának és persze Tóth Péternek is kell lennem. Nem József Attilát kell utánozni, nem is lehet. De meg kell próbálni minél jobban belehelyezkedni az ő élethelyzetébe, gondolatvilágába. De persze elengedhetetlen a versmondó saját személyisége is. Olyan verseket választok, amelyekkel nekem is van mondanivalóm, üzennivalóm. A költő, a vers, a versmondó és a közönség négyszögéből, egymásra hatásából alakul ki végül az előadás.
Ez a mondat amolyan iránytű az életemben. A díjak felelősséggel járnak, és nagyon sok további munkával. A díjakra, első helyezésekre úgy emlékszem, mint pillanatnyi örömökre, de leginkább az odáig vezető útra emlékszem. A szamárlétrára, melyet a mai napig járok. Minden díjhoz, első helyezéshez kötődik valamilyen szép, különleges emlék. Nagyon sokat kell még tanulnom, dolgoznom, és reményeim szerint sokat utaznom, hogy minél több olyan helyre elvigyem a verseket, ahol szomjazzák a magyar szavakat, a magyar kultúrát.
‒ Nem a díjaktól érzem magam többnek. A József Attila-versenynek sem úgy indultam neki, hogy „No, ezt most akkor nyerjük meg!”. Számomra az a fontos, hogy a verset úgy tudjam megmutatni a versenyen, ahogy én azt korábban elképzeltem. Egyébként a szavalóversenyeket sem kell vérre menő párbajok helyszínéül elképzelni, sok barátomat a versmondásnak és ezeknek a versenyeknek köszönhetem. Ahogy elsodródtam a versek szárnyán, mindig olyan fiatal, tehetséges emberekkel találkoztam, akik szívügyüknek tekintik a magyar kultúra védelmét, nyelvünk ápolását. Számukra magától értetődő a versek iránti szenvedély, s ezek a találkozások elmondhatatlan, felejthetetlen élményekkel párosulnak. Nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik mindezt megadták, és lehetővé tették számomra, mellettem állnak, és terelgetnek az úton. Jó érzés, amikor eljönnek a szeretteim a versenyekre, és együtt izgulnak értem.
‒ A korábbi eredmények tükrében lehet, hogy elvártam magamtól, hogy legalább a dobogóra felérjek, de ott, abban a pillanatban nem gondolkodtam ezen.
‒ Igen, de azt gondolom, hogy elsősorban nem a díjak miatt. A legfőbb ok az, hogy a közönség és az általam szavalt mű költőjének emlékével sem tehetem meg azt, hogy felkészületlenül állok színpadra.
‒ Nagyon. Folyamatosan a közönség által sugárzott energiákból táplálkozom az előadások alatt. Sokszor éreztem már, ahogy „megszólal” a csend… ilyenkor a közönség szárnyára vesz, és repít tovább.
Úgy gondolom, hogy így kerek az életem.