Kárpátaljai magyar hírportál

Beszélgetés Szentesi Csaba tábori lelkésszel

Közzétéve: 2012. augusztus 17. péntek, 16:02 Szerkesztő: Lechner Ilona

A Megmaradni Kárpátaljai Görög Katolikus Ifjúsági Találkozóval együtt zajló gitáros táborban immár négy éve egy anyaországi görög katolikus tábori lelkész, Szentesi Csaba foglalkozik a gyerekekkel. Nem mindennapi esemény, hogy szűkebb pátriánkban egy magyarországi tábori lelkésszel találkozhatunk, ezért Csaba atyával – aki papi tisztsége mellett egyben a Magyar Honvédség őrnagyi rendfokozatával is rendelkezik – a tábori lelkészek felelősségteljes, egyben érdekes munkájáról beszélgettünk.

– Hogyan lett tábori lelkész?

– Miskolcon születtem 1965-ben, ott is érettségiztem. A Nyíregyházi Görög Katolikus Hittudományi Főiskola elvégzését követően 1992-ben szenteltek pappá. 2001-ig a Miskolci Apostoli Exarchátus területén szolgáltam, majd Debrecenben.

Nem sokkal ezt követően megkaptam a tábori lelkészi kinevezésemet, és őrnagyi rendfokozatot is kaptam, de én mindenekelőtt elsősorban továbbra is pap vagyok.

Szolgálatomat 2002. február 1-jén Debrecenben, a Magyar Honvédség 5. Bocskai István Lövészdandárjában kezdtem meg.

– Magyarországon mióta működik a tábori lelkészség intézménye?

– Szent István óta a keresztény lelkészek szolgálata számos különböző módon fonódott össze az országhatárokat védelmező katonák sorsával. Temették a halottakat, istápolták a sebesülteket, s voltak olyanok, akik a harcokban is részt vettek. Ennek egyik példája Kapisztrán Szent János (olaszul Giovanni de Capistrano), aki részt vett az 1456-os nándorfehérvári diadalban az általa összegyűjtött keresztes sereggel. Az ostromot követő pestisjárványban ugyan Kapisztrán meghalt, azonban 1690-ben VIII. Sándor pápa szentté avatta, s később ő lett a tábori lelkészek védőszentje.

Mária Terézia koráig nem beszélhetünk hivatalosan szervezett tábori lelkészségről: az uralkodónő azonban létrehozta. Ekkoriban kizárólag katolikus tábori lelkészek teljesítettek szolgálatot a katonák körében.

Az első világháborúban már 2400 tábori lelkész szolgált, sőt lassan megoldódni látszódott a protestáns lelkészek bevonása is. Katonai értelemben mindannyian a sebesültszállítókhoz tartoztak és elsődlegesen a kötözőhelyeken tevékenykedtek. 1919 szeptemberében alakult meg a teljesen önálló magyar katonai lelkészség Schnetzer Ferenc hadügyminiszter kezdeményezésére.

A második világháború éveiben szintén megnőtt a tábori lelkészek száma és jelentősége, azonban az elvesztett háborút követően berendezkedő kommunista államvezetés egyházellenes tevékenysége következtében a seregben szolgáló lelkészek száma évről évre csökkent, majd a Rákosi-érára teljesen elenyészett.

A Tábori Lelkészi Szolgálat 1994-ben éledt újjá, kötelékében egy katolikus, egy protestáns és egy izraelita tábori lelkészettel. Ezek – a honvédség létszámának arányában – jelenleg 15 katolikus, 15 protestáns és 1 izraelita lelkészt foglalnak magukba.

1999-ben Magyarország NATO-taggá válása a honvédség életében újabb változást hozott: a külföldi missziókat, melyek során valaki közülünk is mindig a katonákkal tart.

– Visszatérve tábori lelkészi szolgálatának kezdeteire: milyen volt az első időszak?

– Eléggé szokatlan, mert ez tulajdonképpen nem a hagyományos értelemben vett papi szolgálat. Azt megelőzően, hogy a katonai egységemnél szolgálatra jelentkeztem volna, a kollégáim azt mondták: a továbbiakban az én egyházközségem a laktanya és a benne lévő kétezer ember lesz. Egy rövid ideig ugyan ezt nehéz volt megszoknom, de hamar megbarátkoztam az új közeggel. A katonák általában tisztelnek bennünket, s mi is igyekszünk ezt a tiszteletet kivívni. Noha tisztek vagyunk, mégis mindenki elsősorban lelkészként számít ránk, és ez így is van rendjén.

– Hogyan épül fel egy tábori lelkész szolgálata?

– A seregben kicsit más a helyzet, mások a szabályok, mint egy városban vagy egy faluban, de a lelkésznek lényegében itt is ugyanaz a feladata, mint „civilben” szolgáló kollégáié: a lélek ápolása, a rászorulóknak vigasz nyújtása, a problémák megbeszélése, s természetesen az Isten igéjének hirdetése. A debreceni laktanya – más nagyobb anyaországi helyőrségi állomáshelyhez hasonlóan – ökumenikus imateremmel rendelkezik. A protestáns kollégámmal ebédidőben rendszeresen szoktunk rövidebb imaórát tartani, s a katonák, ha ügyesen osztják be az ebédidejüket, fel tudnak keresni bennünket.

A külföldi szolgálat alatt a katonák zárt közösségben élnek hónapokon keresztül. Én már két alkalommal kísértem el a Koszovóban békefenntartó szolgálatot ellátó magyar katonákat, így jól ismerem a missziókban szolgáló katonák életét, feladatait, valamint a náluk felmerülő problémákat. A hathónapos szolgálatot vállaló katonák igénylik a tábori lelkész szolgálatát. A vasárnapi misékre igen sokan eljönnek a más vallásúak közül is, hiszen belátják, hogy szertartástól függetlenül keresztény alkalmon imádkozhatnak az Úrhoz, s megszentelhetik az adott vasárnapot.

A katonák leggyakrabban az általuk feldolgozni nem tudott problémáik megbeszélése miatt kerestek fel.

– Csaba atya Koszovóban keveredett-e fegyveres konfliktusba?

– Hála Istennek, a két utam során egyszer sem, s a magyar katonákat sem érte ez alatt az idő alatt fegyveres támadás. Katonáink becsülettel ellátják kötelességüket, s igyekeznek megakadályozni a szerbek és albánok közötti konfliktusok kiújulását.

– A gitáros táborban gyerekeknek oktatja a hangszer fortélyait. Honnan ered a gitár iránti szeretete?

– Gyermekkoromban Miskolcon, a szülővárosomban a szocialista rendszer minden tiltása ellenére is élénk hittanos élet folyt. A fiataloknak minden este más-más templomban tartottak hittanórát, melynek a gitárszóval kísért ének is részét képezte. Megtetszett a gitárjáték, így idővel vásároltam egy olcsó hangszert, és az idősebbek játékát figyelve igyekeztem a fortélyokat ellesni. Viszonylag hamar megtanultam gitározni, s akkor még nem sejtettem, hogy a későbbiekben ez milyen nagy segítségemre lesz a munkám során.

Erről eszembe jut egy példázat: Amikor az égő csipkebokornál Mózes tiltakozott az Úrnak azon szándéka ellen, hogy visszamenjen Egyiptomba, Isten azt mondta neki: a kezében lévő bottal induljon vissza, mert azzal viszi majd véghez csodáit Egyiptomban. Úgy gondolom, hogy nekem a gitár jelentette nagyon sokáig ezt a „mózesi botot”, hiszen játékával mind a közösségépítést, mind az egyházi alkalmakon Isten dicsőítését jobban tudtam vele szolgálni. Próbálkoztam a katonák körében is a gitárral, de érdekes módon itt nem jött be. A kárpátaljai görög katolikus gitáros táborban viszont igen! Immár négy éve nyaranta rendszeresen visszajárok ebbe a táborba: nagyon szeretem az itteni fiatalokat, örömmel segítek nekik megismerni a hangszerrel kapcsolatos tudnivalókat. Természetesen a tábor négy napja alatt nem lehet azonnal megtanulni játszani, de aki a következő év(ek)ben is eljön, mindig tanulhat valami újat, és idővel eredményesen pengetheti majd a hangszert. Jövőre is szándékomban áll eljönni – sőt ha módom adódik, talán még az idén –, és lehetőség szerint igyekszünk ismét használt gitárokat hozni a nebulóknak, ahogyan ezt most is tettük. Remélem, hogy idővel ők is nagy hasznát vehetik majd a hangszernek.