A 100 éve született dr. Forgon Pál református püspök emlékére
Dr. Forgon Pál 1913. január 7-én Szernyén látta meg a napvilágot id. Forgon Pál helybeli tanító és Kiss Ilona gyermekeként, s két bátyjával, két öccsével, valamint a húgával együtt nőtt fel a népes családban.
Apai ágon felvidéki, Gömör vármegyei nemesi famíliából származott. Előnevük – Mihályfalusi – eleinte vezetéknév is volt. Egy oklevél tanúsága szerint 1413-ban Mihályfalusi Tamás fia, János, Luxemburgi Zsigmond király udvari testőre és osztályos atyafiai megerősíttettek Mihályfalva birtokában, melyet elődeik is régóta szabadon bírtak. Mihályfalusi Tamás testvére lehetett András, akinek a fia, Antal 1427-ben már Forkonnak írta nevét, majd a vezetéknév Forgon alakban állandósult, s a família tagjai századokon át jelentős tisztségeket töltöttek be a vármegyében. A püspök úr édesapja is Gömörön, Otrokócs községben nyitotta rá szemét a világra, majd tanítóként került vidékünkre. Egyik gyermekét, Bélát idejekorán elvesztette. Életben maradt fiait kitaníttatta: Zoltán műbútorasztalos, Pál lelkész lett, Elemér a tanári hivatást választotta (e sorok írója kísérte ki 1987-ben a viski temetőbe), míg Gusztáv borbélymesterként dolgozott Beregszászban. Irén lánya a huszti Jáger Györgyhöz ment feleségül.
Id. Forgon Pál és családja az 1920-as években Szernyéről Beregrákosra, majd Dédába költözött. Ifj. Forgon Pál már ötévesen megtanult írni-olvasni, középfokú tanulmányait pedig a Beregszászi Gimnáziumban végezte el. A pedagóguscsaládoknak azonban régen sem volt könnyű az életük, a szülők reggelenként két tejeskannát tettek fel az ifjú gimnazista kerékpárjára, akinek korán fel kellett kelnie, hogy a tejet is el tudja adni, és az első óráról se késsen el. Szükség volt a tejárusításból befolyt összegre, melyből legalább részben fedezni tudták a taníttatás költségeit. Az érettségi bizonyítvány megszerzése után elvégezte a Losonci Református Teológiai Szemináriumot. Segédlelkészként tevékenykedett Kassán, majd Beregszászban dolgozott, mint gimnáziumi lelkész és vallásoktató. 1939 és 1943 között tiszakeresztúri lelkipásztorként hirdette Isten Igéjét. Közben 1940-ben feleségül vette Isaák Imrének, a Máramaros-ugocsai Református Egyházmegye esperesének a lányát, a csodaszép Sára Saroltát (ezúton is üdvözlöm a Nyíregyházán élő, immár 91 éves főtiszteletű asszonyt). Amikor 1943 őszén a leendő püspök a viski egyházközség lelkésze lett, már tombolt a világháború, majd Kárpátalja is megtapasztalta a sztálini terrort. Kezdetét vette a vallásüldözés, több lelkipásztort elítéltek, köztük Forgon Pált is, akit 1951. december 13-án este tartóztattak le. ,,Elébb házkutatást tartunk! Ágyba, ágy alá, szekrénybe, mindenhová benéztek… Befejezték a házkutatást, és a portékákat egy bőröndbe zárva indulást parancsoltak – mert már parancsoltak. Megcsókoltam feleségemet, kisfiamat, kislányomat. Isten legyen veletek. Ők zokogva sírtak, az én szívem meg majdnem megszakadt.” (Részlet a püspök úr visszaemlékezéseiből.) A foglyot előbb bekísérték a községházára, onnan tehergépkocsin átszállították Husztra, az éjféli vonattal pedig indultak Ungvárra. Majd a tárgyalását követően a Gulagra hurcolták.
1955-ben szabadult. Viskre nem térhetett vissza. Nagymuzsalyban, Sárosorosziban, 1965-től pedig Beregszászban folytatta lelkészi szolgálatát. 1977-ben ismerkedtem meg vele, amikor egy ízben együtt utaztunk a vonaton Moszkva felé. Beszélgetés közben szóba került a lelkészutánpótlás kérdése, megtudta, hogy templomlátogató fiatalember vagyok, s bíztatott, hogy én is jelentkezzem a Beregszászban megindított lelkészképző tanfolyamra, amit én meg is tettem. A Kárpátaljai Református Egyházkerület püspökévé szentelt, majd a Budapesti Református Teológiai Akadémián (ma: Károli Gáspár Református Egyetem) díszdoktorrá avatott Forgon Pál pedig 1982-ben kihelyezett négy faluba lelkésznek. Majd engedni kezdtek a kommunista diktatúra eresztékei, s érezhetővé vált, hogy a Szovjetunóban is elkerülhetetlenek lesznek a változások. A birodalom széthullásakor azonban a püspök úr is tartott az ukrán nacionalizmus feléledésének a veszélyétől.
Gyönyörűen prédikált, de nemcsak kiváló hitszónok volt, hanem jó zenei képességekkel is rendelkezett, énekkart vezetett, csodálatosan orgonált, festett, verseket költött, színdarabokat írt, s utolsó műveként – „Ott voltam, ahol a legszebb virágok nyílnak” címmel – megírta négy és féléves fogsága történetét.
Esperessége idején megindult, püspöksége idején fellendült a lelkészképzés. Ahogy módja volt rá, elősegítette a kibontakozást és a haladást. Nehéz helyzetekben kedvelt szavajárása volt: „ahogy lehet”. Amikor pedig Fodó Sándor, első főgondnokunk egy ünnepség előtt tanácsot kért dr. Forgon Páltól: mit javasol, melyik igével kezdje a köszöntőjét, a püspök úr az alábbi igét ajánlotta: ,,Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi, hogy éljünk”.
A körülmények úgy hozták, hogy nem lehettem ott a koporsója mellett a nyíregyházi temetőben, emléke viszont melegen él a szívemben, s csak akkor fog kihűlni, ha én is lent nyugszom majd egy hideg sírban.