A Beregszászi Református Gyülekezet temploma

Elhangzott 2018. május 27-én a beregszászi református templom felújításának tiszteletére tartott hálaadó istentiszteleten.

Áldás, békesség!

Az elkövetkezőkben a beregszászi református gyülekezet templomainak vázlatos történetét mutatom be, elsősorban azon eseményekre térve ki, amelyeket hiteles forrásokkal tudtunk alátámasztani.

Bármely korabeli írott forrást vesszük elő a beregszászi református gyülekezet történetével kapcsolatban, abban az olvasható, hogy az egykori Bereg vármegye, azon belül Beregszász városa fogadta el a legegységesebben a Kálvin nevével fémjelzett református irányvonalat. Beregszász város megreformáló papja nagy valószínűséggel Radán Balázs volt, akit a beregi egyházvidék első espereseként is nyilvántartanak. Beregszász városához fűződik a magyar protestantizmus korai korszakában, 1552 nyarán és december 1-jén két helvét irányvonalú zsinat megtartása is.

A két zsinat valószínűleg azért tartathatott meg Beregszászban, mert nagy volt az új felekezet támogatottsága nem csak a vidék földesurainak, de köznépének körében is. A katolikus hit visszaszorulása, illetve az új tan követői számának gyors felszaporodása is indokolhatta, hogy Kálvin követői csakhamar elfoglalták az elnéptelenedett római katolikus templomot. Radán Balázs pedig (a régi írások szerint) a reformált elveknek megfelelően „megtisztította a templomot az oltároktól és egyéb bálványimádásra alapot adó dolgoktól”. Ez természetesen nem kis elkeseredést váltott ki a városban azért megmaradt római katolikus hívek körében. Végül templomuk elrablása miatt „az elkeseredett szerzetesek közül egy Radán Balázst, Beregszász első református papját 1552-ben, istentisztelet közben a szószéken nyíllal lelőtte,” s így vértanúhalált szenvedett.

A kálvinista papok ellátásáról az áttért hívek gondoskodtak. Javadalmukat Petrovics Péter, majd Schvendl Lázár igyekezett gyarapítani. A XVII. század elején Bocskai István, Bethlen Gábor, majd Rákóczi György, hitvesével, Lorántffy Zsuzsannával (mint a város tulajdonosai) ezt bőkezűen emelték annyira, hogy két lelkész is kényelmes javadalmat élvezett a városban. Ugyanakkor a katolikus hívek száma annyira lecsökkent, hogy a helyi plébános 1565-ben elhagyni kényszerült a helyét. Lakását a református egyház vette birtokába.

Közel 150 évnyi küzdelem után Báthori Zsófia védelme alatt 1689-ben ismét visszaállították a katolikus plébánosi állást. Javadalmául Kollonics Lipót (a Rákóczi árvák gondnoka) kiutalta a református papok birtokában átkerült javadalmak jelentős részét, s ezzel megszűnt a kettős lelkészség Beregszászon. A Rákóczi szabadságharc után, 1711-ben, a szepesi kamara Beregszászban is elvette a kálvinistáktól a tized fejébeni járadékot, majd pár hónap múlva a református lelkészeknek el kellett hagyniuk a két egykori oltárnoki telket, így kiszorultak az addig használt templomból is.

A templom nélkül maradt kálvinisták az egykori ferences-rendiek telkére szorultak vissza (amely a jelenlegi református templom helyén állt egykoron), s ahol 1715-ben királyi engedéllyel imaházat építettek a maguk számára. Már itt kezdte el vezetni az egyházközség anyakönyvét 1736-ban Bagaméri Sámuel „Tabularum Ecclesiastikum” címmel. Ez azonban a születettek, a házasságot kötöttek és a meghaltak nevein kívül egyebet nem tartalmazott. 1782-ben e kötet végére kezdte el beírni kézírással az egyház addigi történetét Kondor Boldizsár lelkész.

Kondor Boldizsár 1744 januárjában érkezett Beregszászba, s igen elcsodálkozott, hogy a népes gyülekezet eklézsiája milyen szegény, pedig maga az anyaszentegyház jelentős tulajdonokkal bírt. Kiderült, hogy az egyházi vagyon zömét a tehetős egyházfik mint sajátjukat használták. Mivel három évtizeddel korábban a kálvinistákat kiűzték az egykori katolikus templomból, így nem csak saját templomuk, de harangjaik sem voltak ekkor, csak két iskolacsengőt használtak a hívek hívogatására. 1749 pünkösd szombatján azonban két vándor harangöntő vetődött Beregszászra, akikkel a lelkész megegyezett, hogy öntenek helyben egy harangot a gyülekezet számára. Így másnap, pünkösd vasárnapján Kondor tiszteletes a szószékről hirdette ki atyafiainak, hogy akinek bárminemű „romlott rézmozsara, pálinkafőző üstje vagy bármiféle rézmatériája van, áldozza fel erre a szent munkára.” A felhívás nem volt eredménytelen, mivel a városban két nap alatt 125 kg rézalapanyag gyűlt össze. A gyülekezeti tagok azt is megtudták, hogy a jánosiaknak van egy 110 fontos meghasadt harangja, amelyet az egyik iskolacsengettyűért és 28 RS forintért megvettek, illetve a somi gyülekezetből is sikerült jelentős mennyiségű harangnak való alapanyagot vásárolni. Egy hét leforgása alatt négy mázsa 78 font jó harangnak való anyag gyűlt össze. Így egy négymázsás harangot öntettek helyben. A harang formába öntésének estéjén Beregszászba érkezett a munkácsi V. Archidiakónus, aki a vármegyegyűléshez a kálvinisták harangöntése és használata ellen akart tiltakozást benyújtani. Ezt a hírt egy római katolikus ember vitte meg még aznap este a beregszászi gyülekezethez, akik pedig még langyosan kiemelték a harangot a földből, elkészítették annak fakoronáját, feltették a haranglábra és megkondították. Mire másnap Kaszonyból a római katolikus papi bizottság odaért, a harang „in usus”, vagyis már a gyülekezet használatában állt.
A több mint fél évszázadig használt fából emelt imaház az 1770-es évekre igencsak leromlott, s így az egyházközösség 1775-ben engedélyért fordult a Helytartótanácshoz, hogy azt felújíthassák, amely még azon év szeptember 7-én kelt rendelkezésében engedélyezte annak felújítást. Sőt, azt is megjegyezték, külön kérés nélkül, hogy tornyot is emelhetnek az imaházhoz. Ez fontos gesztus volt a megyei hatóság részéről, hisz valójában a kálvinisták tették ki az 1700-as évek utolsó harmadában Beregszász városa lakosainak zömét. 1780-ban tehát az imaházat felújították és tornyot is építettek hozzá, amely így már valóban templom kinézetet kapott.

A 18-19. század fordulója minőségbeli változást hozott a beregszászi egyházközség számára, ugyanis a bő negyedszázad alatt összegyűlt annyi pénzük, hogy 1813. június 28-án szerződést kötöttek Rodnéter Antal helyi kőműves mesterrel egy kő torony és templom megépítésére. És aztán a régi emberekhez méltó alapossággal láttak neki a templom megépítéséhez: első éven a földalatti fundamentumot készítették el, majd a következő évtizedben tiszta terméskőből építették meg a falakat a toronynál 2 méter, a templomnál 1 méter vastagságában. Lassan haladt az építkezés, de alaposan. 1839-re már állt a templom épülete, amely faburkolatú mennyezetet és fazsindelyes tetőzetet kapott. Ez a templom már a jelenlegi méreteit és formáját mutatta: a templomhajó téglalap alaprajzú, kétoldalt falpillérekkel tagolt, mindkét végén két-két oszlop-alátámasztású karzattal. A hosszú építés ellenére 1897-ben az egész templomot és a tornyot is fel kellett újítani, amikor a templombelsőt is kifestették. Puritán egyszerűsége mellett messze földön nem sok hasonlóan ízléses, meghitt és barátságos református templomot lehetett fellelni. A felújított templom számára 1904. évben új orgonát rendelt a gyülekezet, amelyet Angster József és fiai pécsi orgonaépítő cége 1905 őszére le is szállított. Az új és jó minőségű orgonának remek hangzása volt a templom nagyszerű akusztikája miatt. Kiemelkedő esemény volt a beregszászi egyházközség életében, amikor 1909. július 15-én Beregszászban tartotta rendes közgyűlését a Magyar Református Énekvezérek Egyesülete. A rendezvény lezárásaként délután a templomban nagy hangversenyt tartottak.

Az első világháború negyedik éve azonban szomorú eseményt hozott a beregszászi református közösség számára. Ugyanis miután az osztrák-magyar hadvezetőség elrendelte a harangércek és vörösrézanyagok beszolgáltatását, a beregszászi templom tornyából a három harang közül elvitték a két kisebbiket, csak a legnagyobb maradt a helyén. A harangokon kívül elvitelre rendeltetett a torony rézlemezes tetőzete is. A lebontásra a hadvezetőség a maga embereit küldte ki, akik 1918. május 2-án neki is kezdtek a munkának. A katonák fiatalos meggondolatlansággal a tetőn forrasztólámpákkal igyekeztek a vörösréz anyagot lefejteni, miközben cigarettáztak, s nem gondoltak arra, hogy a tetőszerkezet eléggé korhadt, s a kiszáradt fazsindely könnyen kigyúlhat. Pár óra múlva észrevették, hogy egy helyen a templomtető tüzet fogott. A toronyba vezető vasajtó kulcsát azonban hirtelen nem tudták előkeríteni, így mire sikerült erőszakkal betörni azt, a templom padlása már lángokban állt. A szerencsétlenséget fokozta az is, hogy a városi tűzoltó fecskendői a háború során annyira megrongálódtak, hogy a vízsugarat a templom ereszéig sem tudták fellövellni. Ilyen körülmények között tehetetlenül nézték végig a hívek kedves templomuk elhamvadását. A tető leégése után beomlott a faburkolatú mennyezet, maga alá temetve a gyönyörű, alig 13 éve épült orgonát az egész belső berendezéssel együtt. Egyedül az Úrasztalát sikerült kimenteni a tűzből. A rettenetes hőségben kiolvadt a harangot tartó fül is, miáltal az egyetlen harang a mélységbe zuhant és megrepedt. A romok még napokig füstölögtek, a hívek pedig tanácstalanul, könnyes szemekkel nézték a megszentelt maradványokat.

Az egyház vezetősége a tűzeset után érintkezésbe lépett az osztrák-magyar hadvezetőséggel és a katonai kincstárral, hogy a templom leégését ismerjék el katonai kárnak, és térítsék meg azt. Hosszas kihallgatások és tárgyalások után kirendeltek egy mérnököt, aki alig, hogy elkészítette a tervrajzokat, a monarchia elvesztette a háborút, majd összeomlott. A kaotikus állapotok után 1919-ben Beregszászt cseh fennhatóság alá helyezték. Ezt az állapotot nehezítette az is, hogy Kallós Tivadar addigi lelkipásztor 1919 tavaszán, 43 évi hűséges szolgálat után meghalt, s így a gyülekezet vezető nélkül maradt. Éppen akkor, mikor arra a legnagyobb szüksége lett volna.

A megüresedett lelkészi állásra a beregszászi gyülekezet Szútor Jenő nagylónyai lelkipásztort hívta meg, aki 1920. február 1-jén el is foglalta szolgálati helyét. Szútor nem volt ismeretlen a helyiek előtt, mivel a háború alatt itt segédlelkészkedett. A templomát elvesztett gyülekezet a Magyar Királyi Állami Főgimnázium tornatermében talált ideiglenes menedéket. Itt tartották az istentiszteleteket, s itt került sor az új lelkész beiktatására is. Azonban – ahogyan Szútor visszaemlékezésében olvasható – „a cseh tanügyi kormányzat által a gimnázium élére állított ukrán igazgató nem nézte jó szemmel a magyar reformátusok istentiszteleteit, s minden eszközt felhasznált arra, hogy azt megfossza az állami főgimnázium által engedélyezett jogtól.” Kérésüket, miszerint igénybe vennék az összejövetelek számára a Törvényszéki Palota dísztermét, elutasították. Akkor a járási Tanfelügyelőséghez fordultak, mely az állami elemi iskola bérletében lévő egyházi épületben átengedett három osztálytermet imaház céljára, a templomrom közvetlen szomszédságában.

A gyülekezet Istenbe vetett bizodalma ez alkalommal sem szégyenült meg, mivel az akkor 5 holdat kitevő szőlőjét az 1921. évben Isten olyan csodálatos terméssel áldotta meg, hogy a termést szüret után 180.000 cseh koronáért adták el. Most már elég jelentős összeg gyűlt össze arra, hogy gondolhattak a templomépítésre. Először 1922 tavaszán Isten segítségével és minden külső segítség nélkül (nem számítva a munka zavartalan folyását biztosító banki kölcsönöket) tető alá juthatták az időjárás szeszélyeinek addig kitett romokat. Aztán lassan újraépítették a csonkon maradt falakat, míg 1923 őszére elkészült a tetőzet, a vasbeton mennyezet és a karzat, valamint a padlózat, a közlekedőket pedig keramitlappal burkolták le.

Eközben történt, hogy 1923 áprilisában a csehszlovák hatóság Szútor Jenő lelkészt családjával együtt kiutasította az országból. A lelkész elköltözését a gyülekezet oly ünnepélyes keretek közé állította, hogy az valósággal átélte saját temetését. A költöző lelkipásztort egész kocsikaraván kísérte a 25 kilométerre fekvő asztélyi határig, a hatóság általi előzőleges megfélemlítés ellenére, ahol is a csehszlovák karhatalom képviselői áttették Szútorékat a trianoni határon belülre, Magyarországra. Ennek ellenére a pásztor nélkül maradt gyülekezet presbitériuma határozata szerint a kiüldözött lelkészt továbbra is élethossziglan megválasztott lelkészének tekintette, fizetését továbbra is folyósította, és minden lehetőt megtett, hogy az ismét visszatérhessen. Így telt el 8 hónap, amikor is diplomáciai úton sikerült kieszközölni, hogy a lelkész visszatérhessen gyülekezetéhez. Az örömöt fokozta, hogy egy héttel a lelkész visszatérése után a gyülekezet 1923 decemberének végén bevonulhatott az imaház padjaival ideiglenesen berendezett templomba. Különösen nehézzé tette a számkivetettségből visszatért lelkész szolgálatát – emlékezett vissza Szútor Jenő – „…hogy besúgók hada lesett sóvárogva minden szót, amibe csak az államellenesség vádját bele lehetett volna magyarázni.”

Ez után folytatták a templom belső berendezéssel, illetve orgonával és haranggal történő felszerelését. A belső berendezések faanyagául azok a tölgyfadeszkák szolgáltak, amelyeket Gát és Vári község adományozott a beregszászi gyülekezetnek 1921-ben saját erdejének fáiból. A fából készült belső berendezések 1923. november 20-ára készültek el és Lakatos Sándor, Szeszák Jenő, valamint Lakatos János beregszászi asztalos mesterek keze munkáját dicsérik. Az 1918-ban elhamvadt orgonát Ricsey György beregszászi orgonaművész tervezése alapján a jägendorfi Rieger cég pótolta Szűcs György kántorsága idejében egy neoklasszicista orgonával. Az orgonaavatóra 1928. május 13-án, vasárnap került sor, amelyen az említett Ricsey György Bach „Toccata és Fuga“-ját játszotta el először a vidék máig egyik legjobb templomi orgonáján. A nagyszerű orgonát 1948-ban javította és újra hangolta Huszti József és Mile Barna, majd teljes felújításon 1968-ban esett át újra Huszti József és Apai György kántorsága idején.

A lezuhant és összetört nagyharangot még 1921-ben átöntötték, s újra 8,5 mázsás lett, majd ehhez még két újabb harangot öntetett az egyház a háborúba elvittek helyett Egry Ferenc kisgejőci harangöntödéjében, amelyek közül az egyik 5,5 mázsát, a másik 22 mázsát nyomott, és feliratuk szerint mindkettő az Úrnak 1931. esztendejében készült. A harangok felhúzásával sor kerülhetett a templom hivatalos felszentelésére is.

Miután a város szovjet fennhatóság alá került, az egyházközség hosszú időre elveszítette tulajdonjogát saját temploma felett, amelyet az államtól kellett bérelnie, de a karbantartási felelősséget továbbra is nekik kellett vállalni. A Szovjetunió időszakában jelentősebb, az épület külső és belső részét is érintő renoválásra Forgon Pál lelkészségének idején, nagy valószínűséggel 1978-ban került sor utoljára, amelyet hálaadó istentisztelettel köszöntek meg az Úrnak.

Az elhangzottak zöme önmagáért beszél, s lezárásként csupán annyit tennék hozzá, mint egykoron felmenőink, nekünk is „cselekedni kell, de hitben kell cselekednünk”, ha be akarjuk tölteni küldetésünket, alázatosan és hűséggel.

Szamborovszkyné dr. Nagy Ibolya történész