Aki a kicsinyek közül egyet befogad…Beszélgetés Kraszilinec Éva nevelőszüleivel
Amikor ellátogattam a Burger családhoz, a házban zajlott az élet: valaki éppen tanult, másik labdázott, harmadik vigyázott a legkisebbre, negyedik éppen minket nézett… Körbevezettek minket a házban, megmutatták a nyuszit, kutyát, teknőst. Jó kis társaság. Örömmel ültem le beszélgetni, hogy feltegyek néhány kérdést, hátha megsejtem a család boldogságának, vidámságának, egységének a titkát…
– Hogyan kezdődött?
Zsuzsa: fiatalabb koromban, amikor cserkészkedtem, jártuk az árvaházakat. Olyan 17 éves lehettem, amikor ez történt, szintén egy árvaházat látogattunk meg. Két kisgyerek, egy 5 éves és egy 2 éves megfogták a kezemet és ezt mondták: „Anyu, vigyél minket innen haza”. Annyira megsajnáltam őket, hogy édesanyámtól megkérdeztem, nem lehet-e valamiképpen nevelésbe venni ezeket a gyerekeket. Abban a helyzetben ez nem volt reális: kicsi volt a házunk, nem volt rendes fizetés stb. Én tovább kerestem a lehetőségeket. Akkoriban Antal püspök atya vitt minket, hittanosokat családi típusú otthonokba meglátogatni a gyerekeket, megnézni az otthonokat, mert szeretett volna egy ilyen intézményt Munkácson is. Látta, hogy én mennyire érdeklődöm, ezért felajánlotta, hogy próbáljam meg elindítani a hivatalos kérvényezést a nevelőszülői státusz megszerzésére, ő majd biztosít egy házat erre a célra. Miután szüleimmel beszéltem erről és ők is támogatást ígértek ebben, örömmel elfogadtam püspök atya ajánlatát.
– Akkor már házasok voltatok?
Zsuzsa: Ez még esküvő előtt történt, sőt Zsenyát még nem is ismertem közelebbről. A szüleim ajánlották fel, hogy segítenek a gyerekek nevelésbevételénél. Viszont, amikor összeházasodtunk, már tudtuk, mivel fogunk foglalkozni.
– Mikor érkezett házatokba az első gyermek?
Zsuzsa: Az első gyermekünk születése előtt egy hónappal vettük nevelésbe Évikét (Kraszilinec Évát – szerk. megj.), aki akkor 7 éves volt. Miután megszületett Annamária, még két kisfiút fogadtunk be. És azután folyamatosan érkeztek az újabb gyerekek. Mára 4 saját és 8 nevelésbe vett gyermekünk van.
– Zsenya, neked nehéz volt elfogadni a Zsuzsa vágyait, elképzeléseit, ezt az életmódot?
Zsenya: Egyáltalán nem volt nehéz, mert én is arra vágytam, hogy az életem tartalmas legyen. Valami olyasmire vágytam, aminek értelme van. Ebben a hivatásban ezt megkaptam.
– Immár 10 év eltelt, amióta elkezdtétek. Így képzeltétek el az életeteket? Voltak-e csalódások?
Zsenya: Természetesen voltak nehézségek, amelyekre nem számítottunk. Legnagyobb szenvedésünk talán az volt, hogy a három nagyobbik gyerek, amikor felnőtt korú lett, nem akartak a szerint az értékrend szerint élni, viselkedni, amelyet próbáltunk nekik átadni, így nem akartak velünk maradni, elmentek tőlünk. Pedig nálunk kaptak szeretetet, törődést, otthont. Mégis a cimborákat és a laza erkölcsű életformát választották. Végül meg kellett értenünk, hogy ezt a gyermekotthont nem saját magunk örömére alapítottuk, de nem is kizárólag a gyermekek számára, hanem elsősorban Istennek. Amennyi szeretetet tudtunk adni nekik, azt megadtuk. Valamiképpen biztosan hatással lesz rájuk az, hogy nálunk lehettek egy bizonyos ideig. Istenre kell bízni őket. Mi megadtuk a lehetőséget, de nekik kell dönteni.
Zsuzsa: Igen, mi azt hittük, hogy megoldjuk minden problémájukat azzal, hogy befogadjuk őket, adunk nekik otthont, meleget, családot. De nekik nem kellett új család. Ők még mindig a saját szüleiket várták, akik elhagyták őket vagy meghaltak. És bármit is tettünk értük, mi akkor is rosszak voltunk a szemükben, az igazi szüleik pedig a legjobbak voltak a világon.
Nagyon nehéz volt számukra elfogadni a családot, mint intézményt. Ők addig egy más típusú intézményben éltek, ahol személyzet volt, nem családtagok. Két évig tartott, míg megértették, hogy én nem takarítónő vagyok, hanem anya, és Zsenya nem igazgató, hanem apa.
– Mégis, mi adja nektek a reményt, miközben ilyen nehéz pillanatokat éltek át?
Zsuzsa: Úgy gondoljuk, hogy ha a nevelésbe vett gyerekek közül legalább egynek sikerül megmenteni az életét, jó embert formálni belőle, akkor már megérte. Még ha el is hagynak bennünket, hiszem, hogy a szeretetünknek a nyoma megmarad bennük és talán valamikor, talán egy nagyobb bűntől megóvja őket.
– Van-e olyan gyerek, aki teljesen elfogadta, hogy ti vagytok a szülei?
Zsenya: Van néhány ilyen gyerek. Például Évike, akivel Pécsre jártunk műtétre. Láttam, hallottam, hogy a mi nevünket emlegette, minket keresett a műtét után. Ebből éreztem, hogy minket tart a hozzá legközelebb álló embereknek.
– Volt-e olyan eset ez alatt a tíz év alatt, hogy a nevelőszülői hivatás miatt nagyobb dolgokról kellett volna lemondani?
Zsenya: Igen, volt egy nagyobb lemondásom. Felajánlottak nekem egy nagyon jó állást: sok pénzt tudtam volna keresni egy kényelmes irodában, a barátom lett volna a főnököm, tehát csábító volt az ajánlat…
Zsuzsa: …és pont ebben az időben én is kaptam egy nagyon jó állásajánlatot. Sokáig gondolkodtunk, hogy mi legyen. Pont abban az időszakban kaptuk az ajánlatokat, amikor nagyon nehéz volt a helyzet a gyerekekkel. Nem voltunk biztosak abban, hogy menni fog nekünk a nevelés. De végül egyértelműen az árva gyerekek mellett döntöttünk. Fontos volt számomra, hogy a férjem is itthon legyen, mert ha ő elment volna dolgozni, egyedül nem tudtam volna boldogulni. Tehát közösen kellett döntenünk.
– Tudjátok-e egyformán szeretni a saját gyerekeiteket és a nevelésbe vett gyerekeket?
Zsenya: Nem tudom azt mondani, hogy számomra nincs különbség a saját és nem saját gyerek között. De valahogy mindegyiket szeretem. Soha nem volt konfliktus emiatt. A nevelésbe vett gyerekek unokatestvérnek mondják a sajátjainkat és fordítva. Szeretik egymást, szeretnek együtt játszani. Mivel a mi saját gyerekeink korban kisebbek, mint a nevelésbe vett gyerekek, ezért több babusgatást igényeltek, több odafigyelést, de amikor már megnőnek, akkor ez elmúlik.
Zsuzsa: Mi soha nem hazudtunk magunknak, hogy egyformán fogjuk szeretni az összes gyereket, de a gyerekeknek sem hazudtunk, hogy majd úgy szeretjük őket, mintha sajátjaink lennének. Ők tisztában vannak azzal, hogy mi nem vagyunk az igazi szüleik. Nyilván nem tudom kitörölni magamból azt az élményt, hogy 9 hónapig a méhemben hordoztam saját gyermekeimet, a szemeikben, vonásaikban, viselkedésükben látom a férjemet vagy magamat. De nagyon-nagyon fontos ezzel kapcsolatban az igazságosság. Mindig törekedtünk az igazságosságra. Amilyen mércével mérek a saját gyerekemnek, ugyanolyannal a nevelésbe vett gyereknek is.
– Hogyan zajlik nálatok egy nap? Hogyan osztjátok be a napi munkát?
Zsuzsa: Fontos az idő- és munkamegosztás. Mindenkinek megvan a feladata. Egyik főzi a teát, a másik megteríti az asztalt, a harmadik kenyeret szeletel stb.
Zsenya: Ezzel is növeljük bennük a felelősségtudatot, de ők is élvezik, hogy felelősök lehetnek valamiért. Érezniük kell, hogy a feladatot nem csak önmagáért végzik, hanem az egész család javára.
– Jut-e idő együtt lenni, szórakozni vagy foglalkozni a gyerekekkel, esetleg valami fejlesztő játékra, rajzversenyre, egyébre?
Zsuzsa: Most már lehetséges és nagyon szeretik. Eleinte még nehéz volt, amikor még nem tanulták meg a fegyelmet. Most már tudják, hogyan zajlik egy közös foglalkozás, mindenkinek jut a hozzávalóból. Megértették, hogy itt nem farkastörvények uralkodnak, hanem emberséges törvények.
– Van-e időtök egymásra?
Zsenya: Sajnos nagyon ritkán tudunk kettesben lenni. Már többen is mondták nekünk, hogy mennyire fontos egy kicsit egymással foglalkozni, gyerekek nélkül.
Zsuzsa: Az elmúlt években mindig kisgyerek volt a házban, nem tudtuk otthagyni és elmenni kettesben.
– Terveztek még nevelésbe venni gyereket a jövőben?
Zsenya: Egyelőre nem. Most több gyerekre talán nem jutna erőnk. Nem az a célunk, hogy minél több gyereket neveljünk fel, hanem hogy a már meglévőkből minél jobb embereket formáljunk.
– Tudjuk, hogy gerincproblémája volt Évikének, amelynek kezelése 4 évig tartott. Évike, hogyan élted meg ezt?
Évike: Jó volt, kibírható volt. A legjobb az volt, hogy utazhattam, megismertem Pécs városát, szereztem új barátokat a kórházban, akik hasonló betegségben szenvedtek, mint én. Jó érzés volt, hogy sorsomat sokan szívükön viselték. Volt egy pécsi néni, aki rendszeresen meglátogatott engem, kaptam tőle ajándékba egy könyvet is. Voltak kellemetlen pillanatok is, amikor féltem, pl. az altatástól, a műtéttől, az ismeretlen dolgoktól, de örülök, hogy sikerült minden és jól vagyok.
Az interjút készítette:
Bundáné Fehér Rita