Kezdőlap » Kárpátalja » Hitélet » Anya a kereszt alatt

Anya a kereszt alatt

Anyák napján, az igébe tekintünk és egy olyan asszonyt látunk, akit az Ég meglátogatott. Akire mindannyiunknál több bizatott. Örömökből és szenvedésből egyaránt. Talán bennünk főleg csak az öröm emlékezete ragadt meg, Mária személye kapcsán. A betlehemi születés, a „szent szüle pár” krisztusi fényben fürdő orcája. Éppen ezért hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Máriának nem csak az öröm, de a fájdalom poharát is ki kell ürítenie.

A Golgota helyén, katonák és szájtátó tömeg, férfiak és asszonyok között ott látunk egy megtört nőt. Szemben áll a középső kereszttel, amelyen vérző alak függ. Mária arcát hol kendőbe rejti, hol feltekint. Könnyek árja mossa arcát. Fájdalmak ostromolják szívét. Mintha csak azért kellenének könnyei, hogy „kibírják / a világ összegyűjtött kínját.” (Ratkó József)

Miközben fia agóniáját figyeli, számos emlékkép tör magának utat. Angyali szózatról, aki fiút, sőt Messiást ígért a születendő gyermekben. Akkor még alig értett valamit az égi üzenetből. Aztán kilenc hónappal később egy városszéli istálló hirtelen megtelt fénnyel. Idegen emberek térdeltek az újszülött elé.

Messziről jött bölcsek érkeztek, csillagot követve az ő újszülött Jézuskájához. Pásztorok könnye cseppent, miközben egymás szavába vágva mesélték az angyali jelenést. És mindezen igéket ő, Mária, megtartja és a szívében forgatja. Messiás sarjad kicsiny Jézusában.

De számára e gyermek, a felnövekvő ifjú mégis elsősorban „a fiú”. Méhének gyümölcse. Az égi ajándék. Isten szeretetének bizonyossága. Látja felnőtt gyermekét az Atya megbizatásában. Sokszor nem is érti őt. Nem hétköznapi szavakat szól és dolgokat cselekszik. Látja általa az Urat, a megígért Messiást, de ő elsőként mégis úgy gondol reá, ahogy senki más: gyermekét, fiát látja benne.

Milyen büszke anyai szíve, a sok róla szóló hírt hallva. Feltámadott halottak, meggyógyult nyomorultak magasztalják az Ég Urának földi kijelentését. Sokszor azonban szorongva hallja azt is, hogy ez az út sok lemondással, ellenséggel és irigységgel teli ösvény. Egyre több aggodalom gyűl az édesanya lelkébe. Érzi a veszélyt. Egyre nő az ellen hangja, akarata. Az ármány csendben szövi hálóját.

Nagypénteken siet fiához. Tömeg szorongatja. De hiába kiált ő és még néhányan, egyre csak Barabbás neve hallik. A főpapok irányította kórus túlharsogja őket. Innentől anyai szíve végigjárja fia stációit. Fizikai fájdalmat érez minden ostorcsapás nyomán. Az ő homlokát is nyomja a töviskorona. Zihálva kapkod levegő után, úgy érzi ö maga is összeroskad fia kereszthordozását látva.

Nincs nagyobb, mint az anya fájdalma. A segíteni képtelen, tétlen szenvedés. Aki legszívesebben félőrülten sikoltana bele a kegyetlen és szenvtelen kivégzés-folyamatba:

„Adjátok vissza a fiamat! A fiamat, mert nem érdemlitek meg őt, az ég adományát! Nem kell nektek Messiás!”

De csak hallgat. Néma zokogással figyeli a keresztet. Vállai rázkódnak, könnyei könnyen utat találnak, lábai reszketve küzdenek a talpon maradásért. Egymást támogatják az asszonyok. Mária kiválik közülük és János karján előre lép. A sokaságból sok-sok szempár követi ezt a néhány lépést. „Ő az anyja!”, suttogják.

Talán arra gondolnak, hogy ők is anyák, ők is gyermekek. A hatalom bűnöst prezentál, de a tömeg most csak egy anyát és fiút lát. A legmélyebb összetartozás, szavak nélküli megjelenését. Amit csak nagy írók és festők tudnak méltóképpen visszaadni. Vagy éppen az élet maga. A legnagyobb tanítómester.

Az ég Ura rátekint a szenvedő édesanyára. Most még nem a menny, csak a kereszt magasából. Jézus tekintete pihen meg Márián. Rajta, aki pólyálta, óvta, vigyázta őt. Aki megvédte cseperedő gyermekét. Aki azután oly sokszor útnak indította és hazavárta. Most azonban egy tehetetlen édesanyát látunk, aki lát ugyan, de képtelen tenni, közbeavatkozni. Nem tudja levenni gyermekét a fájdalmak keresztjéről.

Jézusnak minden lélegzetvétel a kínok kínját jelenti. Nem tudni, melyik lesz az utolsó. Már nincs sok hátra, csak néhány perc, néhány mondat talán. Tekintetük egyszerre összetalálkozik. Anya és fia egymásra tekint. Ahogy régen is. Ahogy egykoron, a názáreti lapostetejű kis házikóban. Csak a másikból merítkező őszinte szeretet, a kiapadhatatlan bizalom tud ilyen nyíltan a másikra nézni és állni ezt a tekintetet. Ez az anyai szempár végígkísérte Jézus egész életét. Kisfiának biztonságot jelentett. Az otthont. Később, földi munkája során lelki feltöltekezést. Áldott, megerősítő emlékezést.

Már közel a végső pillanat, búcsúzni kell. Nincs nagyobb bizonyítéka a ragaszkodásnak, mint a halál kapujában is gondoskodni a legszeretettebb személyről. „Asszony, ímhol a te fiad!” Elmegyek ugyan, de ez a férfiú fiadként gondoskodik rólad. Nem hagylak egyedül.

„Ímhol a te anyád!” Ő, a hozzám tartozó, mostantól tehozzád tartozik. Légy fia néki. Légy oltalmazója.

Miközben Urunk e világról gondoskodik, a család, az anya gondviselése sem marad el. Úgy végzi el a megváltás munkáját, úgy mondja ki utolsó szavát, hogy előtte még fiat ad az anyának. Anyát a fiúnak. Gondviselőt az elesettnek, anyai támaszt a szeretett tanítványnak.

A Golgota helyén annak a mélységes igazsága ragyog fel, mennyire szerette Isten e világot. De nem csak az. Az is, nem csekélyebb módon és nem kevésbé, hogyan és mennyire szerette, óvta tulajdon édesanyját az Isten Fia.

Forrás: www.erdely.ma

Szólj hozzá!

Read previous post:
A Magyar Nyelv Múzeuma pályázatai és programjai az összmagyarságot szólítják meg

A múzeumi „kényszerszünet” óta is számos pályázatot és programot hirdetett a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) Magyar Nyelv Múzeuma. Mindezekkel továbbra...

Close