Az egyetlen megoldás: az Egyszülött által

„A samáriai asszony ezt mondta, Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok? Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal.” (János 4, 9)
A 2015-ös esztendőnek is megérkezett a karácsonya, amikor újból hallhatjuk Jézus Krisztus születésének történetét. Gondolatainkban felidézhetjük ilyenkor a gyermekkor felemelő és meghitt ünnepeit, de mielőtt kiteljesedne bennünk, belsőnket birtokba venné a gyermekkori emlékből áradó nyugalom, mindennapi gondjaink, a világpolitika közhangulatot alakító történései kíméletlenül visszarántanak a jelen valóságába. Úgy érezzük, lerakhatatlan a ránk nehezedő teher, és nem találunk választ a helyzetünkből adódó kérdésekre: hogyan tovább, miből és meddig? Megoldást sejtető magyarázatokat és elképzeléseket még produkálhat az emberi elme, de elgondolkodva azt tapasztaljuk, hogy továbbra sem szűnik hiányérzetünk. A nekünk szánt életutat járva egyre inkább érezzük, hogy szűkségünk van Valakire, aki bevezet a „hogyan tovább” titkaiba, megmutatja a „miből” tartalékait, a „meddig” kérdésre pedig maga mondja ki a választ: örökké! És jusson most eszünkbe a sokszor emlegetett igazság: az Ige is ezt tanítja Őáltala.
Jézus Krisztus által ismerheti és tanulhatja meg az ember a legfontosabb törvényt, és e törvény betöltésének egyetlen módját. A törvény, ugyanis ezt tanítja: Szeresd az Istent, az Urat és az embert, a te felebarátodat! Ez tehát a „hogyan?”-ra adandó válasz, s egyben az életet adó és életet megtartó szabály. Jézus Krisztus betöltötte ezt a törvényt az Isten dicsőségére és az emberek megváltására. A törvény pedig – az Atya és a felebarát iránti Szeretet törvénye – attól kezdve követhető mindannyiunk számára, és élhető közösséggé formálhatja az emberi nemzetségeket. A Jézus által betöltött törvény sohasem uszít háborúkra, nem teszi a pusztítás eszközévé az embert, egyetlen áldozatot vár tőlünk csupán: önmagunk oktalan büszkeségének feladását.
Olyan sok ez az áldozat? Hiszen az Atya is ezt tette az első Karácsony ünnepén, amikor önmagát adta a Fiúban a világnak – a világért. A szeretet gyakorlása ezt jelenti ma is: önmagunkat adni, azaz – szeretni. Csupán ennyit – s nem többet – kell követnünk ünnepeinken és a hétköznapokban egyaránt.
A második kérdés, a „miből?”, komoly tépelődés elé állítja az embert. S valóban: miből, milyen forrásból merítsen az ember annyi szeretetet, hogy mindenkinek jusson belőle? Az ember sohasem tud ilyenné lenni, ezért lett az Isten emberré, lett a megtestesült Ige, lett a megtestesült Szeretet. Az iménti kérdést tehát helyesen így tegyük fel ezentúl: Kiből táplálkozzék az ember, hogy szeretetével ne kelljen takarékoskodnia? Megkapjuk erre is a választ, amikor Karácsony ünnepén az úrvacsora csodáját átélve együtt részesülünk Krisztus testének és vérének mennyei táplálékából, s már tudjuk, hogy csakis Általa és Belőle élhetünk kifogyhatatlan szeretetben – családban és tágabb közösségünkben egyaránt.
Gyakorta hallhatjuk térségünkben manapság: „Nem élet az ilyen élet”. Általában egyetértően bólogatunk ilyenkor magunk is, mert tudható, hogy nagyfokú szegénység, elkeseredettség, reménytelenség munkálkodik mögötte. A boldogtalan megszólaló azt is elárulja ilyenkor, hogy őt nem szeretik, és ő sem tud szeretni. Olyasmire vágyik, amije nincs, ugyanakkor megfeledkezik arról, amivel maga is rendelkezik. Elfeledkezik például a Teremtőjéről, de Megváltójáról is, akiben bízva igen gazdag lehetne.
Reménység nélkül valóban elviselhetetlennek tűnik az élet, mert betegség, múlandóság, halál és gyász vár a földön az emberre. Minden emberi erőfeszítés sem lehet elegendő az élet és a halál ellentétének feloldására, de emlékezzünk: az első karácsonyi történet arról szól, hogy az Úr egyszülött Fiát küldte el a földre, hogy a világ megváltója legyen, hogy mi élhessünk általa. Ő legyen hát a mi legbiztosabb reménységünk! És amikor azt kérdezzük, hogy meddig tarthat még az emberiség elfajulása, meddig romolhat még a világ és természeti környezetünk, íme a válasz: mindaddig, amíg az Atya által küldött Fiú be nem fogadja. Csakis Jézus Krisztusban változhat meg az ember és az általa fenntartott emberi világ. Mindaddig azonban a földi hatalmak által ránk erőltetett kizsákmányolásban, pénzimádatban, terrorban, bosszúforralásban, fegyverkezésben – örökös félelemben kell élnünk.
De meddig támolyoghat még a „Nem élet az ilyen élet” lejtőjén az ember? Mindaddig, amíg a hit fegyverével le nem győzi a kételyt és a hitetlenség világát. Amíg nem tudatosul minden emberben, hogy „Aki hisz, annak örök élete van” (Ján 3, 36).
Az Atya a hit által ajándékozza meg az embert örök üdvösséggel. Ez a hit tud bennünket igazán felemelni, általa leszünk Istent mindenkor magasztaló emberekké, embertársaink igazi felebarátjává.
Kívánom mindannyiunknak, hogy az Isten dicsérete legyen a ránk köszönő új esztendőben is hitünk legdrágább gyümölcse, hogy boldogan mondhassuk mi is az angyalokkal: „Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”(Lukács 2, 14)

Áldott, békés Karácsonyt kívánok!

Zán Fábián Sándor,
a Kárpátaljai Református Egyház püspöke