Az istentisztelet jövője

Az ókorban még a népért végzett közszolgálatot jelentette, ma az istentiszteleti elemek összefoglaló neve a liturgia.

Ebben ugyanúgy helyet kapnak a tartalmi elemek, mint mondjuk az imádkozás, vagy az áldás, mint az olyan kézzel fogható összetevők, mint az öltözet, vagy akár olyan kellékek, mint az úrvacsorai kehely, a szószék vagy az énekeskönyv. Ám amilyen otthonosan mozognak ebben a környezetben a hívek, annyira ijesztőek és szokatlanok ezek a külső ember számára.

Ferenczi Zoltán lelkésszel beszélgettünk, aki az addiktológia tudományában való elmélyüléskor vette észre azt, hogy az Amerikában tíz-tizenöt évvel ezelőtt tapasztalt tendenciák és prevenciós irányok nálunk ma helytállók. Így kezdte végiggondolni, hogy vajon igaz-e ez a teológiában, egyházi életben is. Meglátása szerint függetlenül attól, mit gondolunk a kinti folyamatokról, azok meg fognak jelenni itthon is.

Előre tanulmányozni azt, ami jön

Egy tanulmányi ösztöndíjnak köszönhetően jártam Wheatonban, amely Chicagó külvárosábanban található. Chicagó óriási, dunántúlnyi méretű város, ahol kb. 10 millió ember lakik. Egy erősen szekularizált, elvilágiasodott helyen Wheaton egy vallási sziget, melyet az evangelikál mozgalom fellegvárának szokás nevezni. Rengeteg gyülekezetet néztünk meg, nagyon izgalmas volt. Azért mentem ki, hogy közelebbről lássam azokat a folyamatokat, amelyek minket is el fognak érni.

Magyarországon még nem ismert az Emerging egyház, vagy gyülekezet, vagy mozgalom. Ez egy gyűjtőfogalom.( A Wikipédia idevonatkozó cikke magyar fordításban – a szerk.) A jobb szárnya alatt ismert Tim Keller, John Piper vagy D. A. Carlson neve. Ők a konzervatívabb szárny, akiknek a liturgiája idehaza leginkább a Golgota gyülekezetére hasonlít.

Ez a szárny kevésbé ad a külsőségekre, öltözékre, és az énekek ősiségét kevésbé értékeli, sokkal inkább igyekszik meglévő liturgiai elemeket a 21. századi tartalmakkal kitölteni.

Ót és újat – de legfőképpen érthetően

Ebben a nagyon kényes egyensúlyozásban kellene nekünk is megtalálni a helyes utat, azaz: hogyan lehet nagyon ősi, nagyon archaikus üzenetet a mai kultúrában megjeleníteni. Ebben a liturgiának kulcsszerepe van. Ma olyan liturgiai elemekkel dolgozunk, amit a ma embere nem ért – nem érti a palástot például. Anno, amikor ez a ruhadarab közhasználatban volt, az egyetemi végzettséget mutatta. Hasonlóképpen érdekes a katolikus oldalon a reverenda, mert a Közel-Keleten most is ez a közviselet. Az egyház sokáig úgy látta, hogy neki a közember kommunikációs eszközeivel kell működnie. Ezek közben formalizálódtak, és most ezekhez a formákhoz ragaszkodunk. De ugyanez a helyzet az egyházi éneklésben is. Abban a korban, amikor a mi énekeskönyvünk zsoltáros része készült, az emberek nem hallgattak 30-40 évnél idősebb zenét, nem is ismertek ilyeneket. Mindig az épp aktuális zenék voltak közkézen, nem volt divat, hogy régi, több száz éves zeneszerzőket hallgassanak. Ezzel szemben, ma mintha azokat kanonizálnánk. Ráadásul, a folyton citált 42. zsoltárunk például nem is az egyházi zene, hanem épp a populáris, szórakoztató zene tárgyköréből származik. Nagyon érdekes ez a tendencia, hogy a szentséget, a hitelességet, az egyháziasságot egy még csak nem is egy archaikus, hanem egy néhány száz éves értékvilág keretrendszere határozza meg.

Kávéházi keresztények

Az emerging mozgalom bal szárnya sokkal radikálisabb változtatásokban látta a megoldást. Mindent megkérdőjelez, ami az intézményes egyházban fellelhető. Ez a kortárs szemlélet (a posztmodern dekonstrukcionalizmus) egyfelől érthető, másfelől azonban teológiai szempontból rendkívül nagy kérdés, lehet-e hosszú távú létjogosultsága egy olyan teológiának, amely az emberek elvárásaiból indul ki, és nem az Isten által ránk bízott értékek felmutatását helyezi a középpontba. Megjegyzem, ez a szemlélet Amerikában kérészéletűnek bizonyult. Mégis az valószínűsíthető, hogy 10-15 év múlva a kávéházi istentiszteletek, informális egyházi képződmények komoly kihívások elé állítanak majd bennünket.

Az a fajta liturgizmus vagy formák iránti radikális elköteleződés, ami a mi egyházunkban tapasztalható, az amerikai egyházak nagy többségében nem látható. A kinti magyar gyülekezetekben még van palásthasználat, és a magyar énekeskönyvet is használják – esetleg még az episzkopális egyház él hasonlóan. A nagy irányvonal azonban az, hogy olyan elemeket vegyenek be a liturgiába, amelyek a mai kor emberi eszköztárában is értelmezhetők.

Az Emerging mozgalomnak ez a szárnya, amelynek eszköztára a társadalom egy részét nagyon jól meg fogja tudni szólítani, és amely várhatóan eléri Magyarországot. Ezek az úgynevezett fluid church vagy liquid church formák, amelyeket kávéházakban, kocsmákban, pubokban, szabad tereken tartanak. Első fecskéi ezeknek már meg is jelentek Magyarországon. Megtért, Bibliát ismerő, Krisztust szerető emberek fogják képviselni ezeket a mozgalmakat. Amire nagyon jól fog tudni rezonálni az a spirituálisan kiéhezett társadalom, amelyik az ezoterikus, „hit igen, vallás nem” sztereotípiában él. Ezek az emberek egyébként sok jogos kritikával utasítják el a mi erősen formalista egyházunkat. Nagyon vonzó lesz a számukra, hogy van olyan kereszténység, amit képesek értelmezni.

Érdekek helyett értékek mentén

Az igazi kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a változással. A közegyház ma működő eszközeivel nem tudjuk megszólítani a 21. század emberét. Ez például látszik a döbbenetes elvándorlási arányokon, és azon, hogy a fiatalok aránya az egyházban mérhetetlenül alacsony, mert az egyházi iskolarendszerünk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A társadalmi hitelességünk sem szárnyal az egekben. Kikopott már az az utolsó generáció is, amelyik megszólítható volt ezzel az eszközzel. Attól tartok, olyan változásokat fog ez eredményezni az egyházunkban, amelyekre egyáltalán nem vagyunk fölkészülve.

Ami szomorú, hogy nem úgy gondolkozunk – márpedig azt hiszem, az egyház megújításának ez lenne az alapja –, hogy melyek azok az értékek, amelyeket ránk bízott az Isten, és milyen elvek mellett kell kiállnunk akkor is, ha ez hátratételt vagy konfliktust jelent. Ehelyett érdekek mentén hozunk döntéseket és indítunk folyamatokat. És ezek is legtöbbször pénzügyi érdekek. A legutóbbi eset: a kötelezően választható hit- és erkölcstan ügyével kapcsolatban sem azon folytak a viták, hogy ránk van-e ez az ügy bízva, nekünk kell-e ezt csinálni, és ha igen, akkor milyen keretek azok, ahol ez Istennek kedves. Ehelyett vitatkozunk társadalmi szerepvállalásról, normatíváról, pénzügyi szempontokról. Így az alapvető változásainkat, kezdeményezéseinket sem az egyház értékei fogják meghatározni, hanem a pénzügyi szorultság, ami előbb-utóbb belekényszerít bennünket abba, hogy változzunk. Valószínűleg amikor a pénzügyi helyzetünk lényegesen labilisabbá válik, akkor érezzük úgy, hogy rá vagyunk kényszerítve arra, hogy olyan formai elemeken is változtassunk, mint például a liturgia. Ez szerintem nagyon rossz. A liturgiánkat is, meg minden mást is elsősorban az értékeink mentén kellene megmérni.