Az Úton maradni – kárpátaljai lelkészek Dél-Afrikában

Kárpátaljai lelkipásztorok és a tivadarfalvi református gyülekezet néhány tagja is részt vett március 6–8. között a dél-afrikai KwaSizabantu misszió lelkészkonferenciáján. Az afrikai útról Dénes Elemér huszti beosztott református lelkipásztor osztotta meg gondolatait a Kárpátalja.ma olvasóival személyes hangvételű beszámolójában.

Nem könnyű egy érzést, egy elkapott pillanatot, a meghatódottságot, a gombócot a torokban leírni és megfogalmazni. Ezért irigylem a költőket és az írókat, akiknek engedelmeskednek a szavak. Ebben a néhány sorban mégis megpróbálkozom a lehetetlennel, és közben igyekszem az Utamon maradni.

2017. február 26-án szállt fel a gépünk, és vitt el ismét a formálódás útjára. Egy keleti mondás szerint nem a cél a fontos, hanem az út, amelyen oda jutok. Milyen igaz. A repülő a megadott koordináták szerint haladt, és tett le a Dél-Afrikai Köztársaság King Shaka (Durban) repülőterén. Meggémberedett végtagokkal szálltam ki, fáradtan, nyűgösen, mégis, amit csak lehetett, szemem fényképezte, s agyam azonnal tárolta azt. Útitársaimra tekintve (Seres János, Seres Magdolna, Veres Edit, Juhász Edit) ugyanezt láttam: fáradt test, izgatott szem. A test jelez az agynak, de az agy, mintha nem értené a parancsot, csak néz, és látni akar.

Utunk célja a kwasizabantui misszió volt. Kwasizabantu zulu nyelven azt jelenti – a hely, ahol segítséget talál az ember. Célba érünk, és segítséget kapunk. Ezen a helyen kétévente rendeznek lelkészkonferenciát. Így kerültünk mi is oda, arra a helyre, ahol talán megfogalmazhatatlanul, de segítséget kaptunk. Nem is akármilyet – lelki segítséget. A Kwasizabantu missziót Erlo Stegen alapította, akit ott mindenki csak uncle Erlónak, azaz Erlo bácsinak szólít. Erlo bácsi 1966-ban alapította ezt a missziót. Időt, fáradságot nem ismerve, a maga imádságos és prédikáló, evangéliumi életével s az Isten segítségével építette azt fel, aminek példájára a világ több pontján jött létre hasonló misszió, néhol ugyanezzel a névvel.

Isten kegyelméből e pici Földgolyó egyik irányát s a másikat is, a fentet is, a lentet is láthattam. Vándor voltam, és vándorlok tovább. A kezdetek kezdetén útjaim célja maga a cél volt: az, hogy eljussak ebbe vagy abba az országba. S az utazások alatt tapasztaltam meg, hogy nem a cél a legfontosabb, hanem az út, s az ott magamba szívott történetek, kultúra, helyi sajátosság, olyan ízek, amelyeket eddig nem ismertem. Az a legszebb út, amelyre alig viszünk valamit, mégis teli tarisznyával jövünk vissza. Úgy, mint a tanítványok, akik egy vándorbottal indultak el. S mivel tértek vissza? Élménnyel, tapasztalattal, már-már igazi tanítványokká váltak. Utazásaim alatt most már én is egyre inkább erre figyelek, hagyom magam, hogy formálódhassak. Szeretnék igazi tanítvánnyá válni. Ma nagyon sokan tűznek maguk elé célokat, de nem hajlandók formálódni, tanulni, bölcsekké válni. Vannak igényeink, miközben mégis igénytelenek vagyunk. A mai nehéz helyzetben, ami Európában és Ukrajnában van, ez az igény hiányzik – engedni, hogy formálódjam, s célba érjek. A kettőt nem lehet felcserélni. Ezért igaz a fentebb említett mondás, és ezért igaz az, amit az Úr Jézus Krisztus tett, kiküldte tanítványait, hogy formálódjanak.

E missziói út alatt csupa mosolygós arcot láttam, felnőtt- és gyermekarcot egyaránt. Láttam szegényeket, akik mégis megtalálták mindennap azt, aminek örülhetnek. Láttam iskolást, aki örült annak, hogy tanulhat. Láttam egyszerű munkást, aki örült a munkájának. Ez az út nem életem célja volt, hanem formálódásom része. Hálával tértem haza, és örülök, hogy itthon lehetek, s Kárpátalján formálódhatok tovább igazi tanítvánnyá.

Dénes Elemér
Kárpátalja.ma