Régi idők nagyböjti gondolatai: 17. nap

Orosz Ádám egerszalóki plébános tanítása 1860 nagyböjtjén.

Eszméljünk. A szamariai asszony hallván Jézusról, hogy olyan vizet ígér, melyből ki iszik, nem szomjazik többé, azt mondá neki: „Uram! add nekem azt a vizet,
hogy ne szomjazzam.“  Ha vagyon Jézusnak a mi számunkra is ily vize, tehát mi is azt szomjazzuk, és azt kérjük tőle. Vagyon pedig, mert már a próféta is azt mondá:
„Örömmel merítelek egykor vizet az üdvösség forrásaiból, maga pedig az Üdvözítő azt mondja: „ Én a szomjazónak az élöviz forrásából ingyen osztogatok.”
Szomjazzuk tehát e vizet, vagy is szomjazzuk az igazságot, mert boldogok, kik azt szomjazzák; szomjazzuk Isten országát; szomjazzuk magát az örökélet kútfejét, forrását; szomjazzuk Jézust, és rebegjük a zsoltárnokkal: ,,Valamint kívánkozik a szarvas a vizforrásokhoz: úgy kívánkozik az én lelkem tehozzád Isten.“
Urunk, Jézus! ki gyötrő szomjaddal is adóztál érettünk, és azért adóztál, mert üdvösségünket szomjúzád:
ragadd ki vágyainkat ez élet hiú öröme s gyönyöre örvényéből, és vonzzad ég felé azokat, hogy mindig ott lebegjenek, hol téged örökélet, öröm és gyönyör kútfejét, téged boldogító Istenünket lenni hiszünk. Ámen.”

(Forrás: Orosz Ádám Jézus hét szava, Nagyböjti beszédfolyam és A halhatatlanság vigasza egy alkalmi halotti beszédben, 1860)

Marosi Anita

Kárpátalja.ma