Szerep és identitás, avagy mitől lesz hiteles a lelkész?

Bajszos, öltönyös, vagy nagycsaládos az „igazi” pap?

A lelkészi szereppel kapcsolatban rengeteg elképzelésünk, elvárásunk van. Állandó és soha meg nem unt téma a lelkészi szerep, lelkészi identitás kérdése – lelkészi körökben is, de főleg a gyülekezetekben. Olyan ez, mint a foci vagy a politika, mindenki jobban ért hozzá, mint az érintettek. Mégis mi a helyzet valójában a lelkészi szereppel?

Nyúljunk vissza egészen Jézusig és az első tanítványokig. Jézust és követőit először a klasszikus „rabbi és tanítványok” szerepben látjuk. Aztán a húsvéti eseményeknél már Megváltót és megváltottakat látunk. Jézus kinőtte a rabbiszerepet, több lett, Messiás lett. Bizonyos szempontból ezért kívánták a halálát. Elfogadhatatlan lett, hogy egy rabbi kilépjen a szerepéből, kereteiből és Isten Fiának nevezze magát. Könnyebb volt így nézni őt, mint elfogadni Megváltónak.

Jézus soha nem nevezte magát rabbinak, tanítónak, gyógyítónak. Önmagáról az emberfiaként beszélt. Ebből a szerepből azonban soha nem esett ki. Önmagával azonos volt Jézus. Mindig önmagát adta, ezért volt hiteles, ezért válhatott példává sokak számára – túl azon, hogy ő a Krisztus.

Továbblapozva a Szentírást, Pál apostolnál már konkrét kereteket találunk a gyülekezeti elöljárókra nézve. Egyfajta elvárásrendszert fogalmaz meg a püspökökkel, diakónusokkal szemben (I. Timóteus 3).

Az azóta eltelt közel két évezred folyamatosan alakította a papi, lelkészi szerepet. A reformáció visszanyúlt a Szentíráshoz és új alapokra helyezte a prédikátorok, gyülekezeti, egyházi elöljárók szerepeinek kritériumait. Biblikus alapokon újradefiniálták a lelkészi szolgálatot. És egyben próbáltak reagálni a kor kihívásaira is. Érdekességképpen említhető, hogy a XVI. században egy protestáns prédikátor nem sokban különbözött egy végvári vitéztől, sem ruházatában, sem hajviseletében. A XVIII. században zsinati határozat tiltja, hogy a lelkészek táncoljanak a lakodalmakban, mulatságokon. A XX. század első felében pedig a lelkész és felesége akár a divatot is meghatározta az adott településen.

Mai korunkban az alapelvárás szintén a Szentírásban található meg. Nyugodtan értelmezhetjük Pál tanítását saját magunkra. Ez azonban elég tág keretek között beszél a lelkészi szolgálat, a lelkész személyével kapcsolatban megfogalmazott elvárásokról. Egyértelmű, hogy egyfeleségű, gyermekeit jól nevelő, nem részeges, nem pénzsóvár, tisztességes, megfontolt, vendégszerető legyen egy lelkész. De ezek a bibliai keretek nem adnak választ a kor kihívásaira és éppen ezért lehetünk egyszerre sokszínűek és egyben tanácstalanok is lelkészi identitásunkat tekintve. Hogyan jelenjen meg egy lelkész: bibliával a kézben menjen mindenhova, még bevásárolni is, vagy inkább a notebookot vigye magával, mert így jelenkorunk vezetőtípusának felel meg? Öltönyben, nyakkendőben járjon az utcán vagy belefér a farmer is? Legyen facebook-profilja vagy ne? És ha legyen, akkor csak palástos kép lehet a profilképe vagy egyszerű, hétköznapi, esetleg vicces? Az e-mail címe tükrözze-e, hogy lelkész, esetleg használhatja a saját nevét vagy egy tetszőleges nicknév is megfelel? Tegeződjön vagy magázódjon a gyülekezettel, presbiterekkel, gondnokkal? Kánaáni nyelvet használva prédikáljon, esetleg idegen szavakat is mondjon vagy egyszerű, köznapi nyelven beszéljen a szószékről? A felesége munkatársa, amolyan segédlelkész, egyházfi kell hogy legyen, vagy esetleg világi munkahellyel rendelkező családanya, mint sokan mások? Tudjon kántorizálni vagy ne, arra ott van a kántor? Kettő vagy több gyereke legyen? Rengeteg kérdés és ez csak néhány azok közül, amik felvetődnek a lelkészi szerep, identitás kérdésében.

Arra nincs lehetőségünk, hogy a tág kereteken túl különféle egyházi törvények, szabályok, rendeletek sokaságával definiáljuk a lelkészi szerep külső elvárásait. Egyrészt így könnyen elvesznénk a részletekben, másrészt nagy kísértés lenne, hogy farizeusi törvénykező álláspontra helyezkedjünk.

Jézushoz visszatérve két fontos kiindulópontunk lehet: önazonosság és érzékenység másokra. Jézus azonos volt önmagával, azaz hiteles volt. A lelkész akkor tud igazán lelkész lenni, ha nem szerepet játszik, hanem önmagával azonos és így tud lelkészi szolgálatot végezni. Ha nem megjátssza magát, hanem önmagát adja. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy túlzott őszinteséggel kell a gyülekezetében forgolódnia. Sokkal inkább azt, hogy ismeri saját adottságait, határait, erősségeit, gyengéit, és ezeknek megfelelően van jelen lelkészi szolgálatában.

Az önazonosság magában hordozza az Istennel való élő és szoros kapcsolatot is. A lelkészi szolgálatnak ez egy érzékeny pontja, amiről csak nagy általánosságokban szoktunk beszélni. Mégis fontos része a lelkészi identitásnak, hiszen a „főnökével rossz kapcsolatban lévő alkalmazott” nem tud jól dolgozni. Az istenkapcsolatában zavart, hiányt, nehézséget megélő lelkész nem tud őszintén lelkész lenni. Ilyenkor lesz izzadságszagú, rutinszerű, fásult mindaz, amit tesz. Mindezt még hangsúlyosabbá teszi, hogy önmagunk eszközei vagyunk. A prédikálás, pásztorolás, tanítás és minden szolgálat minket igényel. Mi készülünk, mi állunk ki az emberek elé, mi gyámolítunk, mi vezetünk. Ha az eszköz, amivel dolgozunk, elromlik, kicsorbul, javításra, felújításra szorul, akkor azzal nem lehet megfelelően tovább dolgozni.

Jézus érzékeny volt a másik emberre. Mindig felfigyelt azokra, akiket mások figyelmen kívül hagytak. Észrevette azokat, akik a háttérbe szorultak. Megérezte, hol van leginkább szükség rá. Az érzékenység abban segít, hogy a lelkész ne csak önmagával legyen elfoglalva, hogyan tud önazonos lenni, hogyan tudja magáévá tenni a lelkészi szolgálatot, hogy ne csak felvett szerep legyen. Az érzékenység a másik emberre való nyitottságot jelenti, amiből két dolog fakad. Az egyik, amiről Pál apostol is beszél: ne botránkoztassuk meg a kicsinyhitűeket. Legyünk tekintettel a gyülekezetre, legyünk tapintatosak feléjük. Túlzott tapintatlanság vagy önmagunk túlzott előtérbe helyezése árthat. Nem baj, ha máshogy gondoljuk, mint ők, de ezt lehet asszertívan is képviselni. És lehet erőből vezetni, elnyomva minden alternatív lehetőséget. A másik, hogy a lelkész legyen jelen ott, ahol van. Ez a „carpe diem” helyes értelmezése. Használd ki az adott pillanatot, légy jelen ott, ahol vagy. Figyelj arra, akivel vagy. Légy nyitott a környezetedre. A gyülekezeti tag jobban emlékszik arra, hogy a lelkész mennyire figyelt rá, amikor hozzá beszélt, mint arra, hogy pulcsiban, ingben, pólóban vagy zakóban volt.

Önazonosnak és érzékenynek lenni. Ha ez a két adottság megvan az életünkben, akkor könnyebben választ találhatunk lelkészi identitásunkkal kapcsolatos kérdéseinkre. Így jobban tudjuk mérlegelni, hogy a felénk irányuló elvárások valósak-e és tudunk velük azonosulni vagy irreálisak és figyelmen kívül hagyhatók.

Egy bölcs tanító szerint a lélekkel, az embertársaikkal foglalkozók esetében a személy az, ami gyógyít. A kognitív tudás, ismeret csak egy kis részét képezi a munkájuknak. A hangsúly a segítő személyén van. Mennyire hiteles, hogyan tud a másik mellé állni, hogyan tud egy közösséget vezetni? Ezt értelmezve a lelkészi identitásra, szerepre nem az a legfontosabb, milyen a külső megjelenésem, mennyire hangosan tudom énekelni a zsoltárokat, megtanítottam-e a hittanosoknak a „Református magyar vagyok”-ot – természetesen ezek is hangsúlyosak. Azonban sokkal fontosabb, milyen kapcsolatban vagyok Istennel, önmagammal, a másik emberrel. Ha ezekben a kapcsolataimban rendben vagyok, hiteles vagyok.