Vasárnapi üzenet

„Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (ApCsel 2,46–47)

A jeruzsálemi ősgyülekezet elindulásáról és fejlődéséről úgy tudósít a Szentírás, mint ami az ott élő közösség mindennapjait kitöltő változás. Hajlamosak vagyunk úgy kezelni a hitünket, Istennel való kapcsolatunkat, mint egy ünneplő ruhát. Időnként felöltjük, eleget teszünk a régi, szép hagyományoknak, akárcsak az elmúlt héten, a feltámadás ünnepén. Azután pedig visszavesszük a másik ruhánkat: a hétköznapit, az unalmast, a szennyest. Pedig a lelki fejlődésünk, illetve a közösségeink megerősödése nem sűríthetők be egy-egy ünnepbe, de még csak abba a bizonyos vasárnapi órába sem. Szükség van a házanként való találkozásra, a tényleges életközösségre; és szükség van arra is, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, azaz nyissunk a környezetünk, a világ felé. A konzervatív életszemléletet összetévesztettük a konzerv-élettel; hiszen ha az örömhírt, az evangéliumot bezárjuk a templomainkba, akkor nem jut el azokhoz, akiket Isten ránk bízott. Az értékeink és a közösségeink őrzése tehát nem jelenti azt, hogy nem kellene megosztanunk a lelki kincseinket. Sőt, őszintén hiszem, hogy amikor az Egyház megújulásának 500. évfordulóját ünnepeljük, erre kellene helyeznünk a hangsúlyt: sóvá válni az egyre íztelenebb világban, világossággá válni ott, ahol egyre nagyobb a sötétség. Ennek pedig egyenes következménye lesz a minőségi változás, társadalmunk, népünk megújulása, a közösségeinket pedig napról napra növelni fogja az Úr az üdvözülőkkel.

Szimkovics Tibor
ráti és minaji lelkipásztor