Kezdőlap » Kárpátalja » Közélet » A kerékpáros dezertőr, a „vödrös” szökés és a „benesi sugallat”

A kerékpáros dezertőr, a „vödrös” szökés és a „benesi sugallat”

Hrabár Tamás görög­ka­tolikus atya nagy érdeklődője Kárpátalja és a Beregszászi járás történetének. Koránál fogva Tamás atya sok mindent látott és tapasztalt, s lapunk hasábjain keresztül olvasóink számos érdekes történetet olvashattak már tőle.
Közeledve az 1944 novemberében történt „málenykij robot” 68. évfordulójához az atya akkori élményeit elevenítette fel: a családjában történt események és különböző emberi sorsok tükrében tárja elénk az 1944-es esztendő őszi eseményeinek néhány kicsiny, mégis illusztris mozaikdarabját.

– 1944 vérzivataros őszén tizennégy éves, negyedikes beregszászi gimnazista voltam, így jól emlékszem az akkori eseményekre, a számos emberi tragédiára – kezdi beszélgetésünket Tamás atya. – Már 1944 tavaszától előrelátható volt, hogy a hadiesemények Magyarországot sem fogják kímélni: ekkorra ugyanis a Vörös Hadsereg elérte a Keleti-Kárpátokat. A magyar hadvezetés – számítva egy esetleges szovjet támadásra – 1940–44 között három védelmi vonalat épített ki a térségben: a Kárpátok előterében a Hunyadi-, valamint a Szent László-állást, míg a Kárpátok hegyeiben és völgyeiben az Árpád-vonalat, a védelem fő gerincét. A térséget – és ezen belül Kárpátalját – az I. magyar hadsereg védte vitéz Dálnoki Miklós Béla vezérezredes vezetésével. Velük szemben a 4. Ukrán Front két hadserege – a 18. Gárdahadsereg, valamint a 38. Hadsereg – folytatott hadműveleteket.

1944 augusztusában Románia átállásával a német–magyar csapatok helyzete válságosra fordult. Azzal, hogy a románok átengedték területükön a szovjet csapatokat, az a veszély fenyegetett, hogy a mindeddig át nem tört Árpád-vonalat délről megkerülve, „bekatlanozzák” az itt védekező I. magyar hadsereget, valamint a német kisegítő egységeket. Magát az Árpád-vonalat a szovjetek – amióta csak elérték – folyamatos nehéztüzérségi zárótűzzel támadták. Bámulatos, hogy noha a front még Beregszásztól igen messze, a Kárpátokban állt, a városban mégis egész szeptember és október folyamán hallani lehetett a tompa ágyúdörgéseket. Külön érdekesség, hogy az akkor még magyar többségű városban voltak olyanok – nem is kevesen –, akik várták az oroszokat. Ezeknek az embereknek még a csehszlovák érában működött kommunista párt propagandája révén tetszett meg a „szovjet paradicsom” eszméje. Az oroszoktól sorsuk teljes mértékű jobbra fordulását remélték. Közéjük tartozott a télére beszerzett tűzifánkat feldolgozó testvérpár, Komonyi András és József, akik egy alkalommal az egyre erősödő ágyúdörgésre utalva megszólítottak: „Tamáska, hallja ezt az ágyúdörgést? Jönnek az oroszok! Tudja mit jelent ez? Azt, hogy mi most itt maguknál utoljára vágunk fát. Ha bejönnek az oroszok, egyikünk főispán lesz, a másikunk pedig polgármester…”

…Majd eljött 1944. október 26-ának délutánja: ekkor érte el a front Beregszászt. A magyar katonák a Kishegy felé néző Szentföldön (a mostani Mikrorajon – a szerk.) alakítottak ki védelmi állásokat. Az orosz támadást előbb akna-, majd gépfegyvertűz vezette be. Ekkor már a családdal az óvóhelyen voltunk, s nagyon jól tettük, hogy lementünk, mert egy akna az udvarunkon, egy másik pedig a kertünkben csapódott be, ami minden fát derékba vágott. Az aknatüzet követően aztán felhangzott az „Urá!!!” kiáltás, és megkezdődött a szovjet gyalogsági támadás. A magyar katonák egy ideig védekeztek, de aztán megszűnt az ellenállás: egy részük visszavonult, többen fogságba estek. Az oroszok kb. öt óra alatt teljesen elfoglalták a várost: a magyar helyőrség kis létszámán kívül a szovjet győzelemben szerepet játszott a kíméletlen felsőbb utasítás is, miszerint október 26. reggelén Nagyszőlősről kiindulva el kell foglalni Tiszaújlakot, valamint Beregszászt is. Ezt sok évvel később a Vörös Hadsereg egykori őrnagyával – egyben politikai tisztjével – beszélgetve tudtam meg.

Már a Beregszász elfoglalását követő órában „látogatókat” kaptunk a szovjetek részéről: az egység tisztje az iránt érdeklődött édesapámtól, hogy nem tudja-e véletlenül, hol tartózkodik jelenleg Aikler Domonkos ezredes, aki Ukrajnában 1941–43 között partizánvadász egységet vezényelt. Édesapám mondta, hogy ismeri, hiszen hozzá hasonlóan az ezredes is nagyszőlősi születésű volt, s villája állt a Fekete-hegyen. Aiklert látásból én is ismertem, hiszen – lévén, hogy egy ideig Beregszász volt az I. magyar hadsereg főhadiszállása – ő is itt állomásozott a törzs tisztjeivel. Feltűnő, egyedi jellem volt, a korabeli magyar hadseregben ritkaságszámba menő Kossuth-szakállt viselt.

Mivel nem kaptak információt az ezredes hollétéről, az oroszok elmentek. Aikler Domonkost ugyan nem találták meg, viszont aznap éjszaka sokakat – főleg szélsőjobboldali szimpatizánsokat – elvittek Beregszászból, akiknek sorsáról mind a mai napig nincs hír. A szovjetek látogatása és az általuk elvitt civilek kapcsán a családommal elgondolkoztunk: honnan ez a jól értesültség? S mivel a korabeli eseményeket rendszeresen figyelemmel kísértük, arra a következtetésre jutottunk, hogy akárcsak az 1936–39-es spanyol polgárháborúban Francisco Franco tábornoknak, a szovjeteknek is volt egy ún. „ötödik hadoszlopuk”, mely a magyar hátország számos pontján – így Beregszászban is – rendelkezett hírszerzőkkel és szimpatizánsokkal, akiktől kitűnő információkat kaphattak nemcsak a katonai egységek elhelyezkedéséről, hanem olyan személyekről is, mint pl. Aikler Domonkos. Utólag szinte biztosra veszem, hogy ez a szovjet tiszt is az NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel, magyarul Belügyi Népbiztosság) vagy a SZMERS (Szmerty Spionam = Halál a kémekre (katonai kémelhárítás)) állományához tartozott, mely szervezetek feladata – többek között – azon ellenséges tisztek elfogása volt, akiket a háború végén hadbíróság elé kívántak állítani.

Beregszász elfoglalását követően azok a magyar katonák, akiknek sikerült elkerülniük a halált vagy a fogságba esést, a Beregszász környéki lankák szőleiben bujkáltak. Szerencsére gyümölcs volt bőven, így nem kellett éhezniük. Miután a front eltávolodott a várostól, ezek a katonák lassan hazaszivárogtak a családjaikhoz, s viszonylagos nyugalomban éltek egy-két hétig, a „malenykij robotig.”

Később – már lelkészként is – számos katonával sikerült beszélnem, s ezen beszélgetések révén érdekes, olykor tragikus emberi sorsok bontakoztak ki. Egy Olekszik nevű beregszászi férfi pl. elmesélte, kerékpáros futárként hogyan sikerült több száz kilométert hazáig „tekernie”, ahol aztán le is tette a mundért. Mint mondta, 1944 őszén már megkezdődött a magyar hadsereg felbomlása. Sokan azon a véleményen voltak, hogy ha Sztálingrádtól a magyar határig nem sikerült megállítani a Vörös Hadsereget, akkor itt már minden elveszett, és minden véráldozat hiábavaló. Ezért másokhoz hasonlóan ő is elhatározta, hogy megszökik, s hazajön a családjához. Ő akkor a hadseregben kerékpáros hírvivőként szolgált, s úgy gondolta, hogy éppen ez lehet a legnagyobb előny a szökéshez. A hírvivők akkor a gyalogsági köpenynek a felhajtott ujjában hordták a papírra írt parancsokat a vezetési pontok között. Olekszik egy üres, tiszta lapot tett a köpeny ujjába, s teljes felszerelésben, hátán puskával, fején rohamsisakkal megindult kerékpározni hazafelé. Az ellenőrzési pontoknál a csendőrök nem állították meg egyszer sem, mert látták, hogy kilóg a köpenynek a felhajtott ujjából a papír, vagyis hogy a katona „szolgálatban” parancsot visz. Ezzel a furfanggal aztán sikerült Erdélyből egészen Beregszászig szerencsésen hazakerékpároznia.

Egy másik bajtársa szintén osztotta a szökés gondolatát, de ő másik módszert alkalmazott: derékszíj nélkül, kigombolt zubbonyban és ingben, kezében egy vödörrel indult meg hazafelé. Ám egy ellenőrzőpontnál a csendőrök megállították, s mikor megkérdezték tőle, hová megy, azt válaszolta, hogy „csak a közelbe vízért.” A csendőröktől ekkor egy hatalmas pofont kapott, s már felháborodásának adott volna hangot, amikor szidalmak özöne zúdult a nyakába: „Bolondnak néz minket? Hiszen ennek a vödörnek nincs is feneke!” Mint később vele beszélgetve megtudtam, a szökést megelőzően talált az árokparton egy külsőre igen jó állapotban lévő vödröt, a fenekére viszont nem pillantott le, így nem láthatta, hogy az lyukas. Ez a kis tévedés aztán majdnem az életébe került, mert dezertálás vádjával a helyszínen azonnal felkoncolhatták volna. De szerencsére ez nem történt meg, csak szidalmak kíséretében visszaküldték az egységéhez. Talán még jó hosszan nevettek is a csendőrök ezen a „szökési szakértőn”.

Beregszász történelme kapcsán nem sokat emlegetett tény, hogy egy-két nappal a város „felszabadítása” után máris megalakult az ún. Beregszászi Járási Bizottság (oroszul Okruzsnoj Komityet). Külön érdekesség, hogy noha a város magyar többségű volt, ebben a bizottságban egy magyar sem kapott helyet. A helyőrség szovjet ezredparancsnoka a helyi ruszin intelligenciából állította össze a tagságot. A bizottság vezetője egy Citovszkij nevű ipari iskolai tanár, a helyi milicia parancsnoka pedig egy Ivancso nevű jogász-ügyvéd lett.

Novemberben aztán jött a „málenykij robot”, amikor is a Gulág feneketlen lágereinek mélyére deportálták a magyar férfiak színe-javát. Ez a sors jutott osztályrészül a már említett Komonyi testvéreknek is: főispáni és polgármesteri cím helyett modern rabszolgaként dolgozhattak a „szovjet paradicsom” építésén, ahol aztán oda is vesztek.

Külön érdekesség, hogy ezzel egy időben az a hír járta, hogy a „málenykij robot” legfőbb szellemi atyja nem is Sztálin, hanem az egykori csehszlovák köztársasági elnök, az ekkor Londonban politizáló Eduard Benes volt. A londoni csehszlovák emigráns kormány feje állítólag figyelmeztette Sztálint, hogy vigyázzon a magyarokkal, mert megbízhatatlanok: hiszen 1938-ban támogatták a magyar szabadcsapatokat, hozzájárultak a csehszlovák állam felbomlásához, a németek mellett jelenleg is az utolsó töltényig kitartanak, s most is azért maradt Kárpátalján oly sok magyar férfi, hogy – a litvánokhoz és az ukránokhoz hasonlóan – az erdőkből partizánháborút vívjanak a szovjethatalom ellen. Így ezen „sugallat” okán Sztálin végül kiadta a parancsot, hogy szedjék össze és deportálják az ittmaradt férfiakat – korábbi véres rémtetteinek tükrében ez bizonyára nem eshetett nehezére.

Arra kérem minden kárpátaljai magyar nemzettestvéremet, tartsák kötelességüknek az elhurcoltakra történő emlékezést, s november 19-én mondjunk el egy Miatyánkot, gyújtsunk ismét lángot: ne csak gyertya képében, hanem a szívünkben is. Az elhurcoltak megérdemlik, hiszen egyetlen „bűnök” magyarságuk volt. Ezért a haza oltárán a legnagyobb kincsüket áldozták fel – az életüket – zárta szavait Tamás atya.

Fischer Zsolt
Kárpátalja