Kezdőlap » Kárpátalja » Közélet » A leghasznosabb „bolondságok”
galocs-09

A leghasznosabb „bolondságok”

Sok ember mondja azt, hogy márpedig az ő falujában ugyan nincs semmi érdekes! Nos, ha van olyan gálocsi, aki így gondolja, arra most rácáfolunk, bemutatva néhány személyt, akiknek mestersége ma már mondhatni ritkaságszámba megy.

Lólábméret

28995 1Nem is olyan rég a ló az egyik legfőbb igásállatnak számított, s számtalan kocsi, kocsis is volt minden egyes faluban. Ma azonban, mivel mezőgazdasággal egyre kevesebben foglalkoznak, s aki foglalkozik, az is inkább az egy lónál jóval erősebb (vagy lóerősebb) gépeket használja, egyre kevesebb munkájuk lesz az olyan patkoláshoz értő személyeknek, mint Ruszka Zoltán.

– 1965-től a kolhozban dolgoztam. Mindenféle munkákat végeztem, amit éppen kellett. Voltam sofőr és szerelő is. Úgy 35 éves lehettem, amikor elkezdtem patkolni. A kolhozban figyeltem, hogyan dolgoznak a mesterek. Megfigyeltem, és később, amikor nem volt kinek csinálnia, hát megcsináltam én. Nekem ez olyan hobbiszerű dolog volt. Régen még saját kezűleg készítették a patkót, de amikor én kezdtem el ezzel foglalkozni, akkor már voltak gyáriak. A köröm mérete alapján kellett megvenni, 1-est, 2-est vagy 3-ast. Azokat kellett még esetleg összébb vagy széjjelebb hajtani. Egy patkó felrakásához olyan 15 perc kellett. Egy óra nagyjából elég volt egy lóra. Szépen ki kellett előbb pucolni a ló körmét, és utána hajtani a patkót a köröm után. A legbonyolultabb rész az egészben az, hogy a szög beütésénél nagyon kell figyelni, nehogy a ló elevenébe találjunk és lesántuljon. Egy ló se sántult le azok közül, amelyeket én patkoltam. De nemcsak a kolhozban, hanem itthon is patkoltam. Amikor az öreg kovácsok már nem voltak, hát én folytattam a munkájukat. Akkoriban még több mint harminc ló volt a faluban, most meg csak három van. Mostanában is patkolok még. Nem is kell műhely az ilyesmihez, csak egy nagy fogó, reszelő, véső, amivel a talpat pucoljuk ki. A felrakáshoz pedig csak szög és kalapács kell. Nem volt nehéz munka ez. Ki mit szeret, azt csinálja. De senkit nem érdekelt eddig annyira, hogy megtanulja tőlem.

Három nemzedék a korong mellett

28995 2Cserepánya Rudolf gyermekkora óta foglalkozik kerámiázással.

– Gyermekkoromban kezdtem el kerámiázni. Édesapám is keramikus volt, így tőle örököltem ezt. 1972-ben végeztem el a képzőművészetit Ungváron. Négy évet tanultam. A fő szakom a kerámia volt, így arra esett a legnagyobb hangsúly, de festészettel, szobrászattal is foglalkoztunk mellette. Iskola után két évet szolgáltam katonaként, majd a Majolikában kezdtem el dolgozni 1975 környékén. Ott jóformán mindent én terveztem meg: a formákat, modelleket, mintákat, rajzokat. Többek között kancsókat, kávéskészleteket, tányérokat terveztem. Még fával is dolgoztunk, mert voltak olyan készletek, amikhez polc is tartozott. A kivitelezés is a munkámhoz tartozott. Ötleteket úgy merítettem, hogy múzeumokba jártam, régiségeket nézegettem, aztán mindenbe belefektettem kicsit a magamét is. Nagyon szerettem mintázni, korongozni. Kiállításokra is sok mindent készítettem, főleg a ’80-as években. Amit a Majolikában elkészítettünk, azt az üzletekben értékesítették. Külföldre is szállítottak a munkáinkból. Tányérokat, kancsókat szerettem leginkább tervezni, készíteni, festeni. Figurás munkákat is készítettem emellett. 1985-ben szünt meg nálunk a Majolika. Addig ott dolgoztam. Utána pedig Gejőcön, de szintén Majolikában. Tulajdonképpen ugyanazt készítettem, mint az előző munkahelyemen, csak más modellekkel, más formákkal. A legnagyobb munkák, amiket készítettünk, a padlóvázák voltak, a legkisebbek pedig az egészen kicsi kancsók. Úgy 20 munkás is dolgozott mellettem. Jöttek olyanok is, akik azt az iskolát végezték el, amelyiket én. Ők végezték a festést a meglévő minta után. De a faluból is jöttek oda dolgozni, nemcsak az e szakirányban tanult emberek. Amit az üzletek kértek tőlünk, azt készítettük el. Gejőcön 2000-ig dolgoztam. Akkor, sajnos, felbomlott a cég. Most egyelőre nincs annyi időm a kerámiára, de azért babrálgatok. A fehér agyagot Szőlősön vásárolom, meg innen, a kert alól is veszek, és összekeverem. Szeretnék még legalább egy magánkiállítást szervezni. Apámmal és a fiammal, aki szintén kerámia szakot végzett, már volt közös kiállításom. Szeretnék majd valami újjal is foglalkozni, csak még nem tudom, mivel.

A zeneiskolától a Csipkésig

28995 32013 tavaszán alakult meg a magyar népi kultúra és a táncházmogalom ápolása, továbbadása céljából a Csipkés Együttes, amelynek a gálocsi Molnár István a főprímása.

– Édesapám hatéves koromban beadott az ungvári Csajkovszkij Zeneiskolába. 1975-ben el is végeztem, aztán letettem a hegedűt. Nem mentem továbbtanulni zenei irányban. Sportoltam, fociztam, tanultam, és jött a katonaság is. Ott hegedültem is egy évet egy zenekarban. Harci nótákat, orosz és ukrán dalokat játszottunk. De itt be is fejeztem, és innentől nagyon ritkán vettem csak elő a hegedűt. Legfeljebb akkor, ha valakit jókedvre akartam deríteni, vagy esetleg a magam szórakozására. Ezen a szinten maradtam évekig. Múlt év júliusában hallottam, hogy Tiszapéterfalván népzenei tábor van. Pál Lajosék szervezték. Elmentem oda, és két hangszert is vittem: hegedűt és brácsát, mert akkor valahogy brácsázni akartam. A táborban elkezdtem hegedűszólamokat játszani a brácsámon. Pál István „Szalonna” meghallotta ezt, és azt mondta, vár az esti táncházba muzsikálni, de hegedűt vigyek magammal. Este be is álltam a közös zenekarba, és ott húztam. Fiatal zenészekkel kerültem egy szobába a táborban. Olyanokkal, akik játszottak már pár táncházban. Miután hazajöttem, minden visszakerült tokkal együtt a sarokba. Egyszer ezektől a fiúktól, akikkel ma már egy csapatban játszunk – nevezetesen Ignácz Krisztián, Galgóczy Martin és Jurisinec Martin – kaptam egy telefonhívást azzal, hogy elfogadtak egy lakodalmi felkérést Németországban, de a prímásuk vízumhiány miatt nem tud velük utazni. És akkor valakinek eszébe jutottam én. Kijutottunk Németországba, elhúztunk egy lakodalmat, hazafelé jövet pedig már szóba került, nem mennék-e prímásnak a zenekarba. Igent mondtam, és elkezdtem tanulni. Igaz, hogy rengeteg nótát tudtam már akkor is, de tanulnom kellett még, hogy a különböző tájegységekben is otthon legyek. Leültem a számítógép elé, keresgéltem, próbáltam. Szalonnáék által aztán elindult Beregszászban egy mesterkurzus is, amin részt vettünk. Az együttesben egyébként szakmailag műveltebbek a zenészek nálam, hiszen ők mind zenei irányban tanultak tovább, míg nekem csak egy zeneiskolám van. Közben táncházakban zenéltünk, és később más rendezvényekre is hívtak bennünket. A szakmám farmer, vadászelnök is vagyok, de ezek mellett jutnia kell időnek arra is, hogy mindennap elővegyem a hegedűt, legalább 1-2 órára. Úgy tudok a zenére is időt szakítani, hogy a fiaim segítenek a munkában. A zenét hallás után tanulom meg. A kottát nem szeretem, a hallás az én erősségem. Amit meghallok, le is tudom játszani. Bőven van még mit tanulnom. Amíg másnak jó, amit csinálok, és elfogadnak, addig jó.

Minden, ami lehetséges

Számos mesterember és kézműves van, aki szülei mesterségét folytatta tovább. Nos, Szoták Gyula kivételt képez ezalól, hiszen míg édesapja asztalosként dolgozott, addig ő egészen más munkával, vasesztergályozással foglalkozik.

– Harminc éve foglalkozom ezzel a mesterséggel. Akkor, 16 éves koromban kezdtem el tanulni, a 10. osztály befejezése után. Az 5. számú szakiskolában tanultam Ungváron, egy évet. A tanáraink mellett dolgoztunk és tanultunk, de csak egyszerű dolgokat készítettünk. Aztán a Kísérleti Üzemben kezdtem el dolgozni, és ott is voltam egészen addig, amíg úgy 3 évvel ezelőtt meg nem szűnt. Nagyjából 25 évet dolgoztam ott. Közben fiatalokat, szakiskolásokat is gyakran tettek mellénk, hogy tanuljanak tőlünk. Amikor elkezdtem ott dolgozni, többek között motorokat javítottak. Autóiparhoz kapcsolódó dolgokkal is foglalkoztunk. A gépek közben semmit sem változtak. Amelyiken annak idején elkezdtem a gyárban dolgozni, ugyanazon dolgoztam végig. A gyár felbomlása óta is esztergályozok, egy kovácsműhelyben. Annyi csak a különbség a kettő között, hogy a gyárban mindig megmondták, mit kell csinálni, a műhelyben pedig azt csinálom, amire éppen szükség van, amit kérnek. Nem tervszerűen folyik a munka, mint régen. De amit gépen meg lehet csinálni, azt el is tudom készíteni.

Bolondság lenne?

28995 4Sok ember bélyeget, matricát, cipőket gyűjt, Varga Sarolta pedig népi gyermekjátékokat, közmondásokat, gyermekverseket.

– Tavalyelőtt kezdtem el gyűjteni a játékokat. Eszembe jutott, hogy ilyen még nincs, hát össze kéne szedni őket. Aztán emlékezetből írtam le ezeket. Mind olyan játék, amit akkor játszottunk, amikor kicsi voltam. Találós kérdésekből is van füzetem, meg közmondásokból. Abból biztos van legalább háromszáz. Amit megtaláltam padlásról lekerült régi újságokban, például Nők lapjában, azokat is kiszedegettem. Ilyen bolondokat csináltam én. Vannak gyermekversek is. Azokat is így szedegettem össze. Van most egy négyéves kis unokám, vele szoktam játszani a játékokból, meg mondok neki verseket is.

Péromolós játék: „Kocsi, kocsi, komámasszony, lovat hajtok, sógorasszony. Szél fújja pántlikám, fogd meg, kislány, a szoknyám!” Akit megfognak, az helyet cserél a fogóval. Ezzel a szöveggel az abroncshajtós játéknál is találkozhatunk.

Seggreverőcske: Egy játékos leül egy székre, valaki pedig ölébe hajol. A többiek mögötte állnak, s valaki rásóz a térdepelő hátsófelére. Ha eltalálja, ki volt az, helyet cserélnek. Ha nem, hát addig ütik, míg rá nem jön, ki volt az.

Csőm, csőm, gyűrű (más alakban: Csön, csön, gyűrű): A játékosok felsorakoznak vagy körben állnak. Egy kimegy a helyiségből, egy másik pedig a kezeiket előre tartó többi játékos közül egynek a tenyerébe ejti a gyűrűt (vagy más apró tárgyat). Amikor ez megtörtént, kiszólnak a hunyónak: „Bejöhet a bába, kisült a pogácsa!” Mindenki maga előtt tartja kezeit, s a hunyónak ki kell találnia, kinél van a gyűrű. Persze, mindenki úgy tesz, mintha nála lenne. Ha nem sikerül kitalálnia, akkor ismét ő, ha igen, a gyűrűt tartó személy lesz a következő hunyó.

Sarolta néni néhány régi szokásról is mesélt. Elmondta például azt, hogy bár a faluban nemcsak katolikusok éltek, élnek, a katolikus búcsút, a pokrovát, amely október elsején van, de október első vasárnapján tartják, a reformátusok is ünnepelték. Persze, vallási szempontból nyilván nem ugyanúgy, mint a katolikusok, de nem volt különösebb megkülönböztetés.

Fonni gyakran jártak egymáshoz a szomszédok. Kétféle guzsaly volt: kerekes és egyszerű, talpas. Kerekes csak a jobbmódúaknak volt. Csoportosan, egymást segítve folyt az aratás, szénabetakarítás, tengerihántás, lekvárfőzés, előtte a magolás, a disznóvágás is. Ilyenkor összejött a szomszédság, rokonság. Mint Sarolta néni emlékszik: „Akkor egész más világ volt, mert az emberek szerették egymást.”

Karácsonyra bobájkát, egyszerű pörköltet, sült kolbászt készítettek, illetve káposztás gombalevest. Ebbe savanyú káposzta, gomba, hús, kolbász, rántás és gersli (gurizs, perlovka) került.

Szerettek ám tréfálkozni is! A férjhez nem ment lányokat húshagyó kedden csúfolták ki, hisz ők a közeledő böjt beállta miatt még nem is mehettek férjhez egy darabig. Luca-napon tréfából ellopták a lányos házak kapuját, illetve hamuval töltött üvegeket dobáltak be a házakba.

Kiemelendő még, hogy egykor az újdonsült anyuka nem lépett ki a házból addig, amíg gyermekét nem vitték el megkeresztelni, és babalátogatóba se igen ment addig senki. Általában kéthetes korában keresztelték a gyermeket.

Az elhunyt mellé a koporsóba pipáját, kalapját, szemüvegét tették, kezébe zsebkendőt. Az asztalra pedig a temetés utáni éjszakára egy pohár vizet és törülközőt is tettek.

Reméljük, sikerült bebizonyítanunk, hogy igenis sok érdekességgel lehet találkozni e kicsiny ungvári járási faluban, s sokan kezdenek majd el hasonló „bolondságokkal” foglalkozni.

Akinek van kiegészítenivalója Gálocs múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta

Szólj hozzá!

More in honismeret
28883 1
Van, ami sokáig megmarad

Rovatunk mostani részében az ungvári járási Ungtarnócot mutatjuk be, ahol a kar nélküli ágy ma is dikó, a piszkafa kutacs,...

Close