A magyarok az elferdített történetírás tükrében

Az utóbbi időben az ukrán nacionalisták és szélsőséges nézeteket vallók irányából egyre több támadás éri a magyarokat, s mindent, ami számunkra kedves. Gondolok itt nemcsak a vereckei emlékmű, az ungvári Petőfi-szobor, a tiszaújlaki Turul-emlékmű meggyalázására, hanem a múlt hónapban magyarokat ért támadásokra, magyarellenes megnyilvánulásokra is.

„Egy nemzet, egy nyelv!”, „Kárpátalja ukrán föld!”, „Itt az ukránok a gazdák!” – zúgták például néhány hete a Szvoboda párt hívei Beregszászban, Kárpátalja legmagyarabb városában. Nacionalistának, sovinisztának, imperialistának is neveztek minket. Ezek a mondatok, jelzők nem csupán sértőek a magyarokra nézve, de teljes mértékben hibásak is. Ukrajna történelme ugyanis hemzseg a ferdítésektől, s a magyarokról nem éppen pozitív képet fest.

A legnagyobb történelmi ferdítésekről dr. Bocskor Andrea történészt, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanárát kérdeztem.

– Kárpátalja területét kezdetektől magyarok lakták. Miért gondolják mégis sokan úgy, hogy ez ukrán föld, s mi csak „bevándorlók” vagyunk itt?

A történelmet a győztesek írják, így az nem mindenben hiteles, mivel a hatalomra jutottak ideológiáit, érdekeit kell támogatnia, hirdetnie. Az új rendszerek és hatalmak gyakran a múltat is uralni szeretnék, ezért megrendelésükre történészek, áltörténészek új koncepciók és narratívák gyártásába kezdenek, melyek az új helyzethez igazodnak, később pedig bekerülnek a tankönyvekbe. A gyerekek ezeknek a „hazafias szemléletű” tankönyveknek és az oktatói ráhatásnak köszönhetően e tudással és meggyőződéssel lépnek ki a felnőtt életbe, s generációról generációra egyre jobban beívódik az emberek tudatába az, ami 100-200 évvel korábban nevetségesnek tűnt volna. Kárpátalja hovatartozásával kapcsolatban is hasonló a helyzet.

A mai értelemben vett Kárpátalja története 1919. szeptember 10-től kezdődik. Ez a mesterségesen életre hívott közigazgatási egység az egykori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék területeinek egy részéből lett létrehozva. Ezek a magyar államalapítás kezdetétől a Magyar Királyság szerves részét alkották. A Kárpát-medence viharos történelmi múltra tekint vissza: népvándorlások és háborúskodások színhelye volt, népek jelentek itt meg, majd tűntek el. A magyar népnek viszont sikerült államot alapítania, s bár nem folyamatosan, de függetlenségét is megőriznie. Az egykori Nagy-Magyarország területi egységét viszont nem sikerült fenntartani, így a mai Kárpátaljához hasonlóan több régiója a szomszédos országok határain belülre került. A XX. századi nagyhatalmi törekvések, az első világháború utáni békediktátumok és alkuk következtében Csehszlovákia, majd a második világháború alatti rövid, Magyarországhoz való visszatérés után a Szovjetunió része lett. Az USZSZK-hoz csatolt terület a második világháborús vereség és a nagyhatalmak játszmáinak áldozatává vált, s az, hogy etnikai összetételében szláv (ruszin, ukrán) lakosság is volt, a propaganda eszközeivel jogalapot is szolgáltatott az összeolvasztáshoz. Mivel a honfoglaló magyarság ideérkezésekor már éltek itt szlávok, a „Ki volt itt hamarabb? Kinek van több joga a területet birtokolni?” kérdések állandóan napirendre kerültek. A szovjet területszerzés ideológiai és „történelmi” megalapozását a propaganda eszközeivel a történészek már a 40-50-es években elkezdték. Ekkor jelentek meg a „vozzjednannya” (vagyis „az egész ukrán nép újraegyesülése egy állam keretein belül”) és a „Zakarpattya/Kárpátontúl ősi szláv föld” jelmondatok.

1991-ben, amikor Ukrajna független lett, és úgymond megörökölte a mai Kárpátalját, a „Kárpátontúl ősi szláv föld” helyett elterjesztették a „Kárpátontúl ősi ukrán föld” eszmét. Az új államalakulat területi egységét és jelenlegi határait féltve, az ukrán historiográfiában nagyon sok ferdítés, fikció jelent meg e határvonalak történetiségének bizonyítására, ami politikai eszközként szolgál a szomszédos népek „ősidőkre visszanyúló” ellenségképének elterjesztésére. Az ukrán történészek nagy része a fehér horvát-rutén-ukrán kontinuitáselméletet vallja és műveiben erről ír, vagyis hogy a honfoglaló magyarok által itt talált szlávok a mai kárpátaljai ukránok ősei. Ezért terjedt el körükben az a nézet, hogy Kárpátalja az ukránok ősi földje. Viszont vannak történészek, akik régészeti leletekre hivatkozva mutatnak rá arra, hogy „a jelenleg rendelkezésre álló” adatok alapján Kárpátalja ősi szláv lakossága a legnagyobb valószínűséggel a nyugati vagy a déli szlávokhoz sorolható, így nem tekinthető a területünkön a XIII. századtól kimutatható ruténok őseinek. Mivel a magyarok már a X. századtól benépesítették a térséget, a helyi szláv lakosság idővel asszimilálódott és számbelileg csökkent. Így a tudomány jelenlegi állása szerint valószínűbb, hogy a mai ukrán népesség elődei a Kárpátok déli lejtőin a XIII–XIV. században jelentek meg.

– „Nacionalista, soviniszta, imperialista…” Mivel szolgáltunk rá ezekre a jelzőkre?

– Magyarország a XX. század folyamán több alkalommal állt a nemzetközi politikai érdeklődés előterében, ami nagy hatással volt a magyarságképre. A magyarságról külföldön alkotott kép formálásában mindig az volt elsősorban mértékadó, hogy az európai nagyhatalmak és a szomszédos közép-európai népek politikai érdekei mit kívántak. Magyarország és a magyar nép nemzetközi arculatának voltak kedvező és kedvezőtlen történelmi korszakai, de ezek többnyire rövid ideig tartottak. A magyarság hírét nagymértékben az a negatív kép, sztereotípia befolyásolta, amit a szomszédok alakítottak ki és közvetítettek róluk nyugatra. A területi érdekütközések pedig nyilván nem a pozitív kép és jelzők elterjedésének kedveztek. Ezek a jelzők azóta a szélsőséges ukrán írásokba és köztudatba is bekerültek, hisz Ukrajna jelenlegi határainak ideológiai alapú védelméhez ez is nagymértékben hozzájárul.

– Hogyan tüntetik fel az elferdített ukrán történetírásban a magyarokat általánosságban? Mik a legnagyobb „bűneink”?

– A magyar nép történetének megjelenése az ukrajnai történelemtankönyvekben egyre nagyobb teret kap, s a közép-európai államok, események kapcsán az újabb kiadványokban egyre több információ található. A tankönyvek magyarokról sugallt képe felemás jellegű: míg a honfoglaló és kalandozó magyarok veszélyes és barbár nomádokként, a letelepedés és kereszténnyé válás már pozitívan jelenik meg. A halicsi területekért és „Kárpátaljáért” vívott harcok során ugyan ismét ellenségként ábrázolnak minket, de a törökökkel vívott harcok idején és az erdélyi fejedelmekkel fenntartott diplomáciai kapcsolatok révén többnyire objektív képet mutatnak. Az újkor végéig megmarad ez a pozitív kép, majd a XX. században, főként a Kárpátalja hovatartozásáról szóló részeknél ismét előjönnek az elnyomó, magyarosító, horthysta, megszálló, fasiszta, utolsó csatlós stb. jelzők. Itt jegyezhető meg, hogy a XX. század elejéig mondhatni folyamatos a magyar történeti fejlődés és a sorsfordulók bemutatása, de később egyre inkább beszűkül a kör, és csak kevés információ kerül be a tankönyvekbe.

Magyarországot és a magyarságot az 1938–1944 közötti időszakban tüntetik fel a leginkább negatív színben. A szovjet éra Kárpátaljára vonatkozó történeti kánonjában Avgusztin Volosin görögkatolikus kanonoknak vagy az általa irányított Kárpát-Ukrajnának nem volt helye, vagy ha írtak róla, akkor mint „az ukrán burzsoá nacionalisták, fasiszták és a római pápa bérenceinek bábállamáról”. 1991 után azonban ez a téma fokozott érdeklődés tárgyává lett. A korábban elnémított, nacionalistának bélyegzett politikusok az ukrán államiság élharcosai lettek. Az 1938–39-ben lezajlott események teljesen új szemlélete vált elfogadottá, most már, mint a függetlenségi mozgalom és az ukrán álammal való egyesülés törekvésének dicső szakaszát vizsgálják. Ez a kárpátaljai és az ukrajnai történetírói gyakorlatban is általánossá vált. Ez az eseménysorozat – mely ráadásul Magyarország területnagyobbodásával végződött – jelenti az ukrán–magyar kapcsolatok egyik legfőbb sérelmét ukrán részről. A történeti emlékezet olyan nem túl távoli eseménye ez, melyről nagyon sok szubjektív visszaemlékezés, sajtópublicisztika jelent meg az utóbbi évtizedekben, melyek még inkább erősítették a magyarellenes közhangulatot. Ezt a negatív attitűdöt vették át az ukrán hazafias nemzetépítés hívei közé tartozó történetírók, akik szerint a magyarok Németország és Olaszország támogatásával, erőszakkal és jogtalanul szállták meg Kárpátalját. Általánosak a hasonló megfogalmazások: „a kárpátaljaiak számára a II. világháború már 1939. március 15-én elkezdődött, amikor a fasiszta Magyarország hadserege megegyezve a hitleri Németországgal háborút kezdeményezett a független Kárpát-Ukrajna ellen”. Ezek sem tárgyilagosnak, sem szakmailag helytállónak nem nevezhetők. Az ilyen jellegű, érzelmekre ható megállapítások nagyban hozzájárulnak Magyarország és a helyi magyarok ellenségképének felerősítéséhez.

Természetes velejárója a katonai hadműveleteknek, hogy véráldozatokat követelnek, és az új hatalom saját közigazgatását, jogrendszerét stb. vezeti be. A magyar honvédek 1939. márciusi bevonulása során történt atrocitásokat, intézkedéseket viszont túlzásokkal, a helyi védők heroizálásával, a „megszállók” képét negatív jelzőkkel erősítik. A „horthysta”, „fasiszta” és ehhez hasonló jelzők elég gyakoriak. A magyar hadsereg németek oldalán való részvétele a II. világháborúban szintén nem kedvez a magyar állam és a magyarság pozitív megítélésének. Nemcsak a jelenkori ukrán történetírás marasztalja el a magyarokat, hanem már az előző szovjet történetírás is megalapozta a negatív attitűdöt. Többen egyetértenek azzal, hogy olyan történelmi probléma ez, melynek a jövőben negatív hatása lehet az ukrán–magyar viszony alakulására, ha nem is állami, de szűkebb, regionális szinten mindenképpen.

Ennek fényében a főiskolai hallgatóknak is számtalanszor hangsúlyozom, hogy mindig kritikusan álljanak ahhoz, amit olvasnak vagy hallanak, s a tankönyveknek sem kell feltétel nélkül hinni.

– Hogy és miért kerülhettek be ilyen tények a tankönyvekbe, s a köztudatba?

Az ukrán nép 1991. évi függetlenedése következtében lépett át a kulturálisról a politikai nemzet szintjére, melyben nagy szerepe volt az egykori kommunista szuperhatalom, a Szovjetunió felbomlásának. A nemzetállami státusz elérésével lehetővé, illetve szükségessé vált a korábbi nézetek és fogalmak átértékelése, a nemzeti érdekek és perspektíva kialakítása. Az államiság sok évszázados hiánya miatt az államszervezet majd minden lépcsőfokát meg kellett teremteni, vagy pedig nemzeti nyelvűvé tenni. Az ukrán nyelv és az ukrán történelem mint a nemzettudat formálásának elsődleges eszköze, kiemelt szerephez jutott, mivel az orosz és szovjet historiográfia által kialakított „kisorosz”-kép és státusz már nem felelt meg az új viszonyoknak, így Ukrajnában is elkezdődött a nemzetállami feltételeknek megfelelő nemzeti identitás megteremtése és propagandája. Ukrán történészek százai dolgoztak azon, hogy a szovjet történetírásban korábban „nacionalistáknak” és „hazaárulóknak” bélyegezett múltbéli hősöket rehabilitálják, és méltóképpen tiszteljék (pl. Ivan Mazepa, Avgusztin Volosin vagy Mihajlo Hrusevszkij). Ma leginkább azokat a személyeket tartják nagyra az ukránok, akik évszázadokon át az „idegen elnyomók” ellen harcoltak: Halicsi Danilo, Bohdan Hmelnickij és a zaporozsjei kozákok, Oleksza Dovbus és a hajdamákok, Tarasz Sevcsenko stb. Vagyis, „Bohdan Hmelnickijtől a nácikkal kollaboráló és a holokausztban tevőlegesen is résztvevő Banderáig terjed az új hőskultusz, amely az állami függetlenség, a független állam szimbólumaként szerepel.”

Espán Margaréta
Kárpátalja