Kezdőlap » Kárpátalja » Közélet » „A magyarságomat meg kell vallani, a magyarságomért áldozatot kell vállalni” – interjú Baránszki Tibor ’56-os emigráns magyarral

„A magyarságomat meg kell vallani, a magyarságomért áldozatot kell vállalni” – interjú Baránszki Tibor ’56-os emigráns magyarral

Miért nehéz a XX. század történéseit a mai fiataloknak megérteni? Talán egyrészt azért, mert a történelmet annyiféleképpen mondták és hamisították, hogy még a szakmabelinek is bölcsesség kell a valódi okok és összefüggések kikutatására és megértésre. Másrészt azért, mert bár kárpátaljai népünk sok mindent átélt és sok mindenen keresztülment, de a gócpontok történései gyakran elkerülték vidékünket.
Az élet viszont – hála Istennek – változatos, s amerikai tartózkodásom alatt lehetőségem van rá, hogy közelről megismerjek egy olyan személyt, aki nem a történelemkönyvekből, nem az elmondások alapján, hanem saját bőrén tapasztalta a második világháború és a forradalom budapesti történéseit.
Baranszki Tibor bácsi egy igen szeretnivaló, mélyen hívő ember, akinek értékrendjét, látásmódját, tapasztalatait érdemes megismerni, nekünk, kárpátaljai magyaroknak is. Hogy miket élt át a XX. században Magyarországon és idekint az USA-ban, arról az alábbi interjúban ő maga beszél…
– Kedves Tibor bácsi, kérem, meséljen gyermek- és ifjúkori élményeiről. Mi hatott leginkább az értékrendjére, látásmódjára?
– Gyermekkoromban elég sokat betegeskedtem. Amennyiben jól emlékszem, volt 5 tüdőgyulladásom is. Az orvosok azt mondták a szüleimnek, nem biztos, hogy megélem a felnőtt kort. Az Isten másképp tervezte, csodával határos módon, még 90 évesen is éltet és megtart.
Az értékrendemre leginkább az Isten keresése hatott. Egész kiskoromtól kezdve erősen foglalkoztatott az Isten megismerése, így már – ahogy a szüleim beszámolóiból tudom – 3 éves koromban, mikor még beszélni is alig tudtam, az Isten emberileg nézve kikutathatatlan dolgai felől kérdezősködtem („Hány éves az Isten?” „Honnan van az Isten?” stb.). Nem erőltettek rám semmilyen vallásos dolgot, magamtól alakult ki a vágy az Úr megismerésére.
Nagyapám egy finom, értékes ember volt, igen képzett úriember, aki a kis unokájának értékeket, látásmódot adott át. Emellett, természetesen, az is nagyon fontos, hogy jó oktatásban részesültem. A Trianon utáni magyar társadalom az oktatás felemelkedésének az útján indult el, amelynek pozitív haszonélvezője lehettem én is. 16 éves koromban már verseket írtam, rengeteget tanultam, olvastam. Érettséginél az önképző kör főtitkára lettem, amely egy irodalmi vonatkozású összejövetel volt. Később folytattam a tanulmányaimat a teológiai egyetemen. Igen jól haladtam, s már közel álltam a doktori fokozat megszerzéséhez, amikor közbeszólt a második világháború.
– Hogyan élte meg a mindennapokban azt a közhangulatot, amely a két világháború között volt tapasztalható Magyarországon?
– A trianoni sokk erősen hatott rám, mint általában a 20-as, 30-as években felnevelkedő korosztályra. Természetes dolog volt beszélni arról a sebről, amely még nagyon eleven és fájó volt. Láttuk, ahogy áramlanak fel az elcsatolt részekről a magyarok Budapestre. Nem sok olyan magyar embert lehetett akkor találni, aki elfogadta ezt az állapotot. Igaz, kisebbségbe voltunk azok, akik tettekkel is hajlandók voltunk előállni és felemelni a szavunkat a nemzetünket ért tragédiával szemben. Az én eszközöm a szó és az írás volt. Verseim egy része hazafias írások voltak, melyeknek nagy része sajnos a háborús években végleg eltűntek. Előadásokat is tartottam, főleg középiskolás koromban a diáktársaim között, melyekre még erősen jellemző volt a lelkes, néha naiv, de mindenképen őszinte buzgóság.
– Köztudott, hogy ebben az időben nevelte ki a magyar társadalom sorai közül a legtöbb Nobel-díjast, és sok meghatározó szakember, tudományos munka is ekkor bontakozott ki. Mit gondol, kedves Tibor bácsi, mi volt az erőssége a Klebelsberg Kuno nevéhez fűződő oktatáspolitikának?
– Európai szinten tanultunk. Ami azt jelenti, hogy nemzetközi összehasonlításban is magasan kvalifikált műveltségünk volt. Ismertük az európai értékeket, sokszor jobban, mint egy francia, német vagy angol értelmiségi. Mind az állami, mind az egyházi iskolák igen erős színvonalat képviseltek, bár hozzá kell tennem, az egyháziak – a kommunizmus előtt – mindig is jobb oktatást biztosítottak.
Trianon után az értelmes magyarság tudta, hogy egy lehetőségünk van a túlélésre: képezni kell és tudást kell adni az ifjúságnak. Azért lehetett ezt akkor jól megvalósítani, mert társadalmi összefogás állt mögötte, ami azt jelentette, hogy egy akarattal voltunk amellett, hogy fel kell állni és növekedni kell. Talán ez lehetett a legfontosabb tényező, amely elvezett oda, hogy ez az időszak nevelte ki a legtöbb Nobel-díjast.
– Meséljen azokról a történésekről, amelyek a világháború kezdetén bontakoztak ki az Ön környezetében?
– Sem katona, sem politikus nem voltam, ezért nem tudom és nem is akarom tágabb összefüggéseiben elemezni ezt az időszakot. Amit átéltem és magam tapasztaltam, csak azokat a dolgokat tudom megosztani másokkal.
A háború kezdetekor a mindennapokban éreztük, hogy a német hatalom erősen befolyása alá akarja hajtani Magyarországot. Bár Horthy próbálta megtartani a megfelelő távolságot a nácikkal szemben, de beláthatjuk, hogy az erőviszonyok nem nekünk kedveztek.
Ekkoriban én a teológiai éveimet töltöttem, így katonának nem vittek, s ezért nem a fontról, hanem a háttérből éltem meg a háborús eseményeket. Mindaddig, míg Budapesten nem lett ostromállapot. A tanulmányaimat a háborús években is folytathattam.
– Hogyan került kapcsolatba azokkal a zsidó emberekkel, aki végül az életüket köszönhették Önnek?
– Amikor szünetelt a teológiai tanulmányom, akkor a pápai követséggel kerültem kapcsolatba. Mivel már a korábbi években megbízhatóságról tettem tanúbizonyságot, engem is felkért a követség arra, hogy a budapesti zsidó lakosság bujtatásában működjek közre.
Mivel ebben az időszakban a családunk még közepesen jómódúnak számított, több ingatlanom is volt a fővárosban. A saját és ismerőseim házában hivatalosan 3000 zsidót védtünk, de a valóságban ez a szám nagyobb is lehetett.
Ahogy az idő telt és a háború a végkifejletéhez közelített, egyre nagyobb volt a nyugati nyomás a németekkel szemben, s így egyre kevésbé figyeltek minket. Több lehetőségem volt a zavarosban halászni, és én ezt meg is tettem, bár későbbi, higgadt fejjel visszagondolva, igen nagy kockázatnak tettem ki magamat és a keresztény baráti, rokoni kapcsolataimat. De hála legyen az Istennek, mindannyian megmenekültünk mind a háború, mint a zsidóbujtatás veszélyétől. Ez a mentő mozgalom tette lehetővé, hogy a vidékhez és az elcsatolt területekhez képest, ahol sok zsidó élt egykoron, a legtöbb közülük a fővárosban maradt életben (a nácik úgy voltak vele, hogy a budapesti zsidóság közel van, azokat ráérünk a későbbiekben „rendezni”, csak nem volt későbbi idő…).
– Melyik volt a legemlékezetesebb pillanat ezekből az évekből?
– Amit sohase tudok kiverni a fejemből, az 1944 karácsonya volt, amikor a lakásomban egy német katona ült. Egyik oldalról félelem, másik oldalról sajnálat és együttérzés volt bennem. Ott volt nálam és zokogott, mert nem tudta, hogy mi történik a családjával. Megható élmény volt ez számomra.
Természetesen ez az időszak kemény pillanatokat is szült. A folyamatos bujtatás és háborús fenyegetettség által legyengült szervezetem egy sokkal nagyobb próbának volt kitéve ezután. Ugyanis végezetül nem a nácik, hanem a szovjetek fogtak el, és Budapesttől Szekszárdig több napig gyalogoltattak. A végén halálközeli állapotba kerültem. De az Isten ekkor is velem volt, és úgy gondolta, hogy még terve van az életemmel.
– Meséljen arról az időszakról, amikor véget ért a háború, és beköszöntött a vörös diktatúra!
– 5 év börtön. Ez volt az első „ajándék”, amit kaptam a kommunistákról. Tudniillik, ebben az időszakban még mindig diák- és egyházi ifjúsági körökben mozogtam. A hivatalos szervek tudták, hogy papnak készülök, ezért a kommunisták számára mindenképpen felkiáltójel voltam. Figyeltek is folyamatosan. Ennek ellenére továbbra is antikommunista körökkel álltam kapcsolatban, s persze ezt nem lehetett sokáig csinálni. Végül 1948-ban eljöttek a hatóságok a munkahelyemre, autóba raktak, bírósági meghallgatásomig bezárva tartottak. Először 9 évre ítéltek, majd másodfokon 6 évre, végül letöltöttem belőle 5 esztendőt.
A börtönévek alatt az első esztendőt viseltem a legnehezebben, ugyanis a börtöncellám melletti placcon két-, háromhetente kivégeztek valakit. Ez a tudat s a folyamatos félelem, hogy mikor leszek én a következő, igen megterhelő volt.
– Hogyan élték meg ’56-ot?
– A remények újjáéledéseként, de mint ahogy a későbbiekben kiderült, csak naiv reményekről beszélhettünk. Mindenki, magamat is beleszámítva, naivak voltunk.
Eljutottunk odáig, hogy a magyarságot végre nagy számban foglalkoztatta a saját jövője. Többnyire csak beszélni szeretünk arról, hogy mit kellene csinálni, de ritkán tettünk is érte. Ez mindig is bosszantott engem. Ennek ellenére a mögöttem lévő viharos évek után, ugye, csöppet sem vágytam a forradalomra, a tettekre, a meghurcoltatásokra. Valamelyest nyugton akartam maradni. Azonban valamikor a természetem, valamikor pedig a történések nem engedik azt, hogy tétlen maradjak. Most az utóbbiról beszélhetünk.
Egész véletlenül sodródtam bele az eseményekbe. Ebben az időben magánórákat adtam (ez volt a legfontosabb bevételi forrásom a börtönévek utáni három esztendőben). Ott maradtam vacsorára a tanítványom családjánál. A diákom édesapja szolgálatban volt. Óra közben az apa izgatottan bejött, és ezt mondta: „A Sztálin-szobrot most döntötték le!”. Teljesen megfoghatatlan volt, hogy ilyen lehetséges.
Kitört a magyar szabadságharc. Természetesen az izgága vérem hajtott és rögtön ott voltam, ahol a történések folytak. Tudták, hogy a hazámért életemet tudnám adni. Ezért megkértek arra a szabadságharcban aktív szerepet játszó honfitársaim, hogy pápai kapcsolataimmal, német, angol és egy kevéske olasz nyelvtudással, több hasznát venné a magyar szabadságharc, ha külföldről próbálnék segítséget kérni. Szerették volna, hogy a szabadságharc valóban szabadsággal végződjön…
Az a pápai követ (Angelo Rotta), akivel ’44-ben a zsidóbujtatást szerveztük Budapesten, most a Vatikánban élte nyugdíjas éveit. Tudták, hogy megyek, és valóban előzékenyek, készségesek voltak velem szemben. Biztatóak voltak az első események. Az volt a tervem, hogy elmegyek a Pápához, hogy segítsen az ENSZ-hez való eljutásomban, ahol az volt a szándékom, hogy feltárom a budapesti történéseket, s így próbálok hathatós nyugati támogatást kérni honfitársaim és hazám megvédésére. Nagy reménnyel indultam Olaszországba, de egy héten belül realizálódott, hogy terveimből nem lesz semmi. Túl sok erő állt ellenünk ahhoz, hogy sikerüljön keresztülvinni ezt a szabadságharcot. Egyik tanulsága az volt, hogy nekünk is meg kell tanulnunk világviszonylatban beépülni a megfelelő helyekre (pl. ahogy ezt a zsidóság is teszi), hogy amikor a helyzet úgy adja, hogy lépni kell, akkor kellő lobbierőt lehessen kifejteni. Persze ehhez meg kell tanulni az összetartás képességét, amely igen nehéz tananyag a magyar ember számára.
Végül be kellett látnom, hogy néhány társammal együtt kevesek vagyunk. Nem voltak embereink, akik mozgatni tudták volna a szálakat más európai nagyhatalmaknál, így a segítség elmaradt, s mindannyian tudjuk, hogy sajnos milyen véget ért az 56-os szabadságharc.
– Meséljen az elköltözés körülményeiről! Amint tudom, ebben a zavaros időben találta meg későbbi feleségét…
– Rómában ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Katalinnal. Ő is mint magyar menekült volt kint. Mikor láttuk, hogy ezen a helyen minden zátonyra fut, félévi olaszországi tartózkodás után végül átutaztunk az Újvilágba. Először Kanadában, Torontóban telepedtünk le. Ott az egyik középiskolában tanítottam latin és német nyelvet és irodalmat, egyház- és világtörténelmet. Kanadában vettem feleségül az én Katámat ’57 nyarán, aki kitartott mellettem egész múlt évig, miután az Úr elszólította több mint fél évszázados közös életünk után. Katának előző házasságából volt egy fia, Forgáts Péter, akit kezdettől fogva édes fiamnak tartok, és ő is apjaként szeret. Házasságunkból még két gyermek született, ifj. Tibor és ifj. Katalin.
A feleségem tudományos munkássága olyan nívót jelentett, amely segített minket abban, hogy át tudjunk jönni az Amerikai Egyesült Államokba (1961), Buffalo városba. Itt több helyen is vállaltam munkát, de mindig az oktatásban vettem részt (valamikor adminisztratív munkakörben, te túlnyomó részben tanítottam).
– Mit gondol, ezzel a sok viharral és változatos életkörülményekkel terhelt és színesített élettel mi volt az Isten terve? Miért kellett mindezeket átélnie Önnek?
– A tágabb lehetőség tágabb látókört is ad. Igen szeretem a Jóistent, próbálom emberi képességekkel az Ő gondolatait követni. Mind az átélt dolgoknak, mind az istenhitnek nagyon sok hasznát vettem az oktatás folyamán. Az életem hitelesítette a mondandómat, így az emberek könnyebben elfogadták és megértették az élet mélyebb összefüggéseit. A zsidómentés, például, keresztény létemre hitelt adott számomra, s nem sokan mondhatják el itt Amerikában, hogy a zsidóság odafigyel a véleményére.
Mikor átjöttünk Kanadából, az első években sokat kellett rádióban és TV-ben szerepelnem. A hidegháborús években folyamatosan téma volt a szovjet diktatúra rémtetteinek köztudatban tartása. S természetesen erre én is jó eszköz voltam. Bár mindig is szerettem és tiszteltem az Egyesült Államok eszményét, de nem tagadhattam le azt, hogy szörnyűt csalódtam az ’56-os eseményekkor az USA-ban, s ezt pardon nélkül elmondtam itt a nyilvánosság előtt is.
– Hogyan élik meg az emigráns magyarok a nemzeti identitásukat és annak megtartását itt, Amerikában (Buffaloban)?
– Sajnos egyre kevésbé jellemző a nemzeti identitás megtartása. Igen nagy az asszimiláció. A legnagyobb emberi bűn, véleményem szerint, a gyávaság és a lustaság, s ez jellemző sajnos ránk, magyarokra is, amely a legfőbb oka annak, hogy feladjuk a nemzetiségünket.
Természetesen éljek bárhol a világon, ha a magyar ügyet nyíltan képviselem, akkor lehetnek hátratételeim karrierben, anyagiakban vagy egyszerűen csak az időm feláldozásában, de ha ezt nem tesszük meg, akkor értékeket veszítünk el. Ezt sokan nem vállalják fel, s látom, ahogy itt hozzászoknak az emberek a kényelemhez, egyre nehezebben hordják a nemes terheket.
– Mit üzen a határon túlra szakadt kárpátaljai magyarság számára?
– Minden embernek először magáért kell tennie valamit ahhoz, hogy ember maradhasson. Meg kell találnunk az Isten tervét magunkra nézve. Első helyen az Isten és a hitünk van, de ezt követi rögtön a nemzeti hovatartozásunk kérdése. Amit a gyakorlatban kell megélni, nemcsak üres szavakkal.
Fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Milyen magyar vagyok, tevőleges vagy csak passzív?” A magyarságomat meg kell vallani, a magyarságomért áldozatot kell vállalni. Más nemzetek legtöbbször azért kerekednek felül, mert bátrabban kiállnak a maguk ügye mellett, és képesek a fontos ügyek szintjén összetartani. Mi miért nem tudjuk megtenni?
További kérdések magunk irányába: „Fordítok-e elég figyelmet a tudásom, képzettségem megőrzésére, növelésére?” „A családomat megtanítom-e ezekre?”
Azt kívánom a kárpátaljai magyar testvéreimnek is, hogy ne hagyják el magukat se fizikailag, se lelkileg, se szellemileg, s bízzatok Istenben, mert Ő sem fog elhagyni titeket!
– Köszönöm az interjút, kedves Tibor bácsi! Isten áldja és őrizze, s adjon ahhoz teret és lehetőséget, hogy élete példáját ne csak szavaikkal, hanem valós tettekkel is sokan követni tudják!

Pataki Gábor, Buffalo—Kárpátalja
Read previous post:
Soltész Péter: „A hangulatom szerint festek. Realisztikusan, nem szoktam túl díszesen ábrázolni az életet”

Soltész Péter élete és művei szorosan kötődnek Ungvárhoz. Ő a város úgynevezett krónikaírója, mivel műveiben a város utánozhatatlan képét festi...

Close