Ahol az akarat és a bobájka terem

Csap szomszédságában, a Latorca és a Tisza között helyezkedik el a hajdani Ung vármegye egyik „tiszás” települése, Tiszasalamon. tiszasalamonA magyar–ukrán–szlovák hármashatár mentén elhelyezkedő települést útjainak minősége nem, viszont azok, akik rajta járnak, annál inkább értékessé teszik.

Csapjunk a lovak közé…

Tiszasalamon nevét a Salamon személynév után kapta. Egy legenda is fűződik hozzá, amely szerint Tiszasalamon, Csap és Tiszaásvány neve ugyanattól az embertől ered. A legenda egy nagy uraságról mesél, aki akkor járt a vidéken, amikor „kocsimarasztó nagy sár” volt a „tengelytörő utakon”. Az uraság rákiáltott a kocsisára: „Csapj közé, Salamon, mert itt maradunk az ásványban!” Mindenképp nagyon szerencsés mondat.

tiszasalamon kis peterÖntsük meg!

Íme, néhány kedvelt étel Tiszasalamonból.

Bobájka: ez az étel kelt tésztából készül, amit elnyújtunk, elvagdalunk, a darabokból kis rudakat sodrunk, majd kemencében megsütjük (a sült tésztadarabok magukban is elropogtathatóak). Amikor pirosra sültek, forrásban lévő vízbe dobjuk, s puhára főzzük. A leszűrt tésztát aztán megöntjük, vagyis pirított vajjal, disznózsírral vagy szalonnatepertős zsírral összekeverjük, tetejére pedig túrót, darált mákot teszünk – ki mivel szereti.

Lángelőtt: fehér lisztből tésztát gyúrunk (olyat, mint a levestészta), elnyújtjuk, darabokra vágjuk, és a spór tetején (főzőlapján) megsütjük. Miután megsült, a darabokat kézzel összetördeljük, majd megfőzzük, leszűrjük, megöntjük zsírral, tehéntúróval összekeverjük, megszórjuk. Ízlés szerint lehet juhsajtot is reszelni rá. Másként: a kinyújtott tésztát négyszögletű darabokra vágjuk, megsütjük, ezután megfőzzük, megöntjük, és palacsintaszerűen összetekerjük.

Krumplilángos: maradék tört krumplit liszttel összegyúrunk, kis gombócokat formázunk belőle, amiket a spór tetején megsütünk. Miután megsültek, disznózsírral lekenjük, egymásra rakjuk. Csak magában, de szilvalekvárral, sósan vagy sajttal is lehet fogyasztani.

Krumplinudli (angyalbögyörő): az alapja egyszerű lángostészta, amit hosszú csíkokra vágunk, összesodrunk, elvagdalunk, végül megfőzünk. Miután leszűrtük, prézlibe (zsemlemorzsa) vagy pirított grízbe forgatjuk.

tiszasalamon Zunko EvaSzépen, sorrendben…

Aki szereti a hímzett kézimunkákat, horgolt ruhadarabokat, az Zunkó Éva otthonában valószínűleg órákig el tudna nézelődni. Jómagam terítőket, vőfélykendőket, kötőket (néhányat olyan mintákkal, amelyek elmondása szerint eredeti salamoni minták) kis túlzással zsákszámra láttam, és megcsodálhattam az évszakonként más kézimunkákba „öltöztetett” konyhát is, ahol akárhova néz az ember, Éva néni ügyessége köszön vissza.

– Kézimunkákkal még gyerekkoromban kezdtem el foglalkozni. A hímzéssel kezdtem, aztán jött a horgolás. Édesanyám tanított meg a kötésre és a hímzésre. Sokat kelimeztünk is. Régen még kézzel rajzoltuk a mintákat, utána pedig már vettünk sablont is, és festékkel vittük fel a mintát. Hímzéseket rendelésre is készítettem. Később pedig nekikezdtem felsőket is horgolni. Ezt magamtól tanultam. Divatba jött a horgolás, így én is hozzákezdtem. Fürge ujjak című folyóiratot hozattam Magyarországról, megnéztem, mi hogy megy, és abból kézimunkáztam. Abban le van írva minden szép sorrendben, már csak össze kell rakni a mintákat. Felsőrészeket készítettem, kis ruhát, de csak a család részére, eladásra, rendelésre nem igazán, mert nem győzném csinálni, nem lenne rá elég időm. Minden mintát, amit használok, újságokból vagy az internetről vettem. Esténként szoktam ezzel foglalkozni, miközben nézem, vagyis inkább csak hallgatom a tévét. Egy felsőrész egy hét alatt elkészül, ha sietek vele. De amit megcsinálok, azt viselik is. Legfőképpen olyan dolgokat szeretek készíteni, amiket össze kell rakni. Vagyis nem egyben horgolni, hanem darabokból, és aztán azokat összefogni. Én mindenféle kézimunkát szeretek. A lányomat is megtanítottam rá, és ha jönne más, annak is szívesen megmutatnám.

„Régiségraktár”

Kosztyu Miklósnak néhány igazán értékes régiség van a birtokában.

– Gyerekkorom óta hobbiszerűen gyűjtöm a régiségeket. Valahogy megtetszettek a régi dolgok. Eleinte kanalakat, csuprokat, rokkákat gyűjtöttem össze. Akkor persze egy rokka még nem számított annyira régi dolognak, mint ma. Ha most egy gyereket megkérdezne az ember, hogy mi az, nem is tudná. Aztán a gyűjtemény bővült komóddal, karosládával, zongorával is. Rokonok, ismerősök, barátok révén tettem rájuk szert. A gyűjteményből egy favilla a kedvencem. Egy barátom kertjében találtam rá, amikor már szinte benőtte a fű. Nagyon rossz állapotban volt, de elkértem, ő pedig ide is adta. Azt mondta, még az ükapjáé volt, ezért szerintem 300 éves lehet nagyjából. Ezt a villát aztán letisztítottam és lelakkoztam, de a többi dologhoz nem nyúltam. Akkor régiség a régiség, ha eredeti formájában van, még akkor is, ha így esetleg nem annyira esztétikus. Örömöt szerez számomra, hogy emlékszem a tárgyak korábbi tulajdonosaira. Kellemes visszaemlékeznem az idős bácsikra, nénikre, mert azt, amit az ő arcukon láttam régen, ma már nem látom senki arcán: vidám, elégedett emberek voltak, hiába nem volt sok pénzük, gazdagságuk. De ezeket a tárgyakat én csak összegyűjtöttem, és „raktározom”. Nem igazán érdekelődött irántuk senki. Ha létrejönne egy múzeum a faluban, akkor szívesen odaajándékoznám.

Verselő kántor

tiszasalamon vofelyTolvaj István több mint 30 éve vezette le első lakodalmát.

– 1983-ban, az unokatestvérem lakodalmán vőfélykedtem először. Koncházára ment férjhez, ott pedig az a szokás, hogy csak fiatalokat hívnak vőfélynek, olyanokat, akik még nem nősek. Ezért esett rám a választás. Elmentem azokhoz, akik régen vőfélykedtek, elkértem a régi füzeteiket a vőfélyversekkel, és mindegyik fajtából kiválasztottam magamnak azt, ami nekem kellett. Ez kb. 15 vers volt akkor. Régen megtiszteltetés volt, ha valakit vőfélynek hívtak. Később aztán évente 4-5, majd pedig már 10-15 lagziba is hívtak. Volt olyan nyaram, hogy egy hétvégém volt csak szabad. A környező településeken kívül a járásban is igen sok helyen voltam, de jártam Kaszonyban, Beregszászban, Mátyfalván, Magyarországon Kisvárdán és Záhonyban is. Amikor én kezdtem, még nem volt vőfélybot egyáltalán. Nem is hordok magammal botot a mai napig sem. Régen az övbe tűzték a kendőt. Csongoron pedig kettőt is kaptam, mert ott az a szokás, hogy minden férfi kap kendőt, a vőfély pedig kettőt, hogy így különböztessék meg a többiektől. Sok vegyes lakodalomba is hívtak, mert ukránul és oroszul is jól beszélek, hogy két nyelven végezzem a munkámat. De ezt nem igazán lehet. Olyan volt, hogy elmondtam a verset magyarul, aztán röviden, néhány szóval elmondtam ukránul, miről is volt szó benne, de a rigmusokat nem lehet lefordítani. Ráadásul az ukrán lakodalmak a rengeteg játékkal most már szinte átmentek bohózatba, nem a hagyományos dolgok vannak a középpontban. Hozzá is szoktak már a sok játékhoz az emberek. Voltam már olyan lagzin, hogy szerintem 10 dalra nem táncolt a násznép éjfélig, mert szinte csak a játék ment. Alig érkeztek az emberek leülni, már elvitte valaki csokrot, poharat, egyebet. Mintha színház lenne az egész. A vőfély produkálja magát az egész lagzi alatt, az emberek meg csak ülnek és néznek. No meg régen inkább mulatni mentünk a lagziba, nem annyira pénz kérdése volt a vőfélykedés, mint most. Én például a feleségemmel jártam mindig, mert ő is szeretett táncolni, mulatni, mint én. Mostanában már nem nagyon vállalok lagzikat, mert a munka mellett még kántor és presbiter is vagyok. Ha valahova közelebbi helyre hívnának, és magyar lakodalomba, még elmennék éppen. Igaz, mostanában már inkább fiatalokat hívnak vőfélynek, meg olyanokat, akik tudják hangszerrel kísérni a lakodalmas menetet. A verseket, amiket összegyűjtöttem, néhány alkalommal már odaadtam másoknak, akik érdeklődtek irántuk.

A vőlegény útnakindulása előtt: „Most először is elmegyek próbára,/míg el nem jutok dolgaim céljára./Kész vagyok mindenkor bátran menni harcba,/minden jót kívánok e családi házra./Mert az Isten tudja akaratomat, mire fordítottam gondolataimat./Mert ő igazgatja minden szándékomat,/áldd meg azért, kérlek, mostani utamat!/Mert az én szándékom Isten akaratja,/Ő segítségével át is esek rajta./Bocsássatok tehát most utamra,/áldás, békesség szálljon a ti házatokra!/Tisztelt gyülekezet, Isten Szent nevében/induljunk el csendes békességben!/Vőlegény urunknak keressük fel párját,/az ő drága kincsét, ékes menyasszonyát!/Szerezzünk ma neki örök boldogságot,/hozzunk hitveséül egy szép gyöngyvirágot!”

tiszasalamon varga vicaGyöngyfonal és festék

– Édesanyám kézimunkázott sokat, aztán nekem is megtetszett – mesélte a fent bemutatott Zunkó Éva lánya, Varga Vica. – De az iskolában is tanították ezt nekünk. Azt hiszem, ott a keresztszemesekkel kezdtük. Lassan, fokozatosan mindenféle kézimunka-technikát, a hímzést, ami a keresztszemeseknél kicsivel bonyolultabb, a kötést és a horgolást is megtanultam. Kedvenc technikám ezek közül nem volt. Mindegyikkel egyformán szerettem foglalkozni, de úgy, hogy mikor melyikhez volt jobban kedvem. Mikor a kötéshez, mikor a hímzéshez. Nagyon sok mindent készítettem eladásra is. Többek között hímzett abroszokat, garnitúrákat. Az anyagot régen csak Magyarországról szereztük be, de már nálunk is kapható. A hímzőfonal viszont már magyarországi. Gyöngyfonallal hímzünk csak. A drukkolást mindig én magam csináltam, méghozzá festékkel, amit az oldóanyaggal együtt szintén Magyarországról rendeltem. Ez a festék kilós tömbökben van, amit fel kell oldani használat előtt, majd szivaccsal ráfesteni vele az anyagra. Utána pedig kimosódik az anyagból. Szintén Magyarországról voltak kezdetben a sablonok is, de később már én magam is készítettem. A horgolással komolyabban csak nemrég kezdtem el foglalkozni. Tétlen nem ülünk tévénézés közben sem, így ezzel foglalkozunk. Sokan nem szeretik manapság a kézimunkákat, de nekem ez még kell. Nekem kézimunkák nélkül olyan a vitrin, mint a ház függöny nélkül. Mi szeretjük.

Tapogató ficfavessző

Kis Pétert, akiről úgy hírlik, annyi mindenhez ért, hogy ő a falu mindenese (de ezt nem tőle tudom, mert azonkívül, hogy ügyes, szerény is), a seprű- és kosárfonásról kérdeztem.

– A parasztembert a sors mindenre ráviszi. Én már gyerekkoromban is sok mindennel foglalkoztam. Seprűt és kosarat kötni édesapámtól tanultam meg. Úgy 18 éves voltam, amikor már önállóan is foglalkoztam ilyesmivel. Ha akarat van, az ember megtanul bármit. A kötés megkezdése a legnehezebb. A kosarat például úgy kell csinálni, hogy 3 botot összetesz az ember, és aztán azt úgy kell alakítani, hogy gömbölyű kosár legyen belőle. Nemcsak összedobálni kell az egészet, hogy aztán kihulljon belőle, amit beletesznek. A seprű viszont már egyszerű, mint a pofon. Egykettőre meg lehet kötni, ha van drót hozzá. Havat seperni például nagyon jó vele. Nagyon szeretek halászni, ezért tapogatót is fontam magamnak vesszőből. Két fiamat próbáltam is megtanítani mindezekre, de nem volt hajlamuk hozzá. Télire szoktam kötni a szomszédoknak, egyiknek-másiknak is, amire szükségük van, ha megkérnek rá. De inkább csak saját részre dolgoztunk régen is. Én nem maszekoltam ilyesmivel. Ilyen a parasztember: mindent megtanul.

Péter bácsi mindenhez értő édesapja 99 évesen hunyt el. Reméljük, ő legalább 100 évig dolgozik majd.

Minden dolgos és szorgos, no meg persze, kedves tiszasalamoninak 100 évet és egy kosárravalót kívánunk abból a bizonyos akaratból.

Akinek van kiegészítenivalója Tiszasalamon múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta
Kárpátalja hetilap