28632 1

Akik nem hevertek, hanem igyekeztek

Rovatunk mostani részében azt igyekszünk bemutatni, hogy a beregszászi járási Haranglábon sincs hiány tehetségekből, jó mesteremberekből.

A festő, aki nem festő

Gerő Árpád kisgyermekkora óta szívesen rajzolt, s lassacskán ugyan, de a festésnek is nekikezdett.

– Gyerekként mindig jól tudtam rajzolni, festeni. Szerettem volna képzőművészetibe menni iskola után, de a felvételin be kellett volna mutatnom 3 festményt, 3 grafikát, 3 portrét, nekem pedig nem voltak meg ezek, s időm se lett volna már elkészíteni őket, mire döntésre jutottam. Katonaság után készítettem egy festményt. Jól sikerült, hát készítettem még egyet. És így tovább. A saját bajomon tanultam meg az alapokat. A vászon előkészítése például kezdetben még nem nagyon ment. Volt is olyan munkám, ami megrepedezett később a nem megfelelő alapozás miatt. Egy időre abbahagytam a festést, mert nem igazán volt rá időm. Úgy négy évvel ezelőtt kezdtem ismét hozzá. Lehetett képeket felküldeni Kijevbe kiállításra, és engem is megkerestek ez ügyben. Ez inspirált. Ha akkor nem keresnek fel, talán nem is festenék ma. Akkor már utánanéztem persze pár dolognak, alapozásnak, árnyalásnak. A képeim már nem repedeznek meg, mint régen, sokkal minőségesebbek, más anyagokat használok. Azt szoktam egyébként lefesteni, amit látok. Ha például egy szarvast festek, azt is látnom kell. Kigondolom én előre, hogy hogy fognak majd összeállni a dolgok a festményen, de amit vászonra viszek, azt látnom is kell. Nem adtam el egyik munkámat sem. Esetleg elajándékoztam. Nem sok időm jut igazából festésre. Ha el tudnám adni a munkáimat, akkor talán többet foglalkoznék vele. De így, amit megfestek, marad itthon, magunknak. A keretet Beregszászban készítik el a képekre, a szükséges anyagokat pedig Beregszászban vagy Munkácson vásárolom. Mindig ott, ahol nagyobb a kínálat. No de, mivel nem végeztem képzőművészeti iskolát, így nem számítok, nem számítom magam festőnek.

Örökölte és továbbadta

28632 4Baranyi Lajos többek között asztalossággal is foglalkozott élete folyamán.

– Örököltem ezt a mesterséget. Édesapám és nagyapám is asztalosok voltak, így korán belekezdtem én is. Tízéves koromban már dolgoztam, besegítettem a munkába, például ajtót, ablakot készíteni, és így megtanultam én is. Állandóan a műhelyben voltam. Mire hazajöttem az iskolából, az anyag ki volt rakva, nekem meg fűrészelni kellett. Kézzel, mert gépek még nem voltak. Készítettem kisebb dolgokat, függönytartót, polcot, aztán jöttek a nagyobb dolgok sorban. Tizenöt éves lehettem, amikor már magam is vállaltam munkákat. Konyhabútorok kellettek leggyakrabban, mellette ajtók, ablakok. De bútorok ma már nem igazán kellenek, mert meg lehet venni a boltban is. Azokat úgy 20 éves koromig csinálgattam. Később Oroszországba jártam dolgozni nyaranta, míg a teleket itthon, a műhelyben töltöttem. Másként nem tudtunk megélni. 1954-ben vezették be nálunk a villanyt, ’56-ban pedig be is kapcsolták. Addig mindent kézi munkával kellett megcsinálni, majd lettek gépeink, amik nagy segítséget jelentettek. Korábban a székekhez például kézzel véstük a csapokat. De géppel könnyebb volt kifúrni, ráadásul simább is lett az eredmény, így jobban össze tudtuk ragasztani a részeket. Sokat dolgoztam építkezésen, még ácsmunkával is foglalkoztam közben. Azt más munkásoktól tanultam meg. Az én fejem nagyon fogékony volt az ilyen munkákra. Amit egyik nap megcsináltunk, ha valami egészen új is volt az, azt másnap már magam is el tudtam készíteni. Katonaságnál is ilyen munkára kerültem. A tisztek és családjaik részére kellett lakóházakat építeni. A legkisebb ilyen lakóépület 32 lakásból állt, de volt 64-es, sőt, 96 lakásos is. Katonaság után olyan helyen dolgoztam, ahol akkoriban a házak 1-2 kilométer távolságra voltak egymástól. Egy teljes utcát kellett „behozni”. Mindig volt mellettem 5-6 ember, sőt, az is megtörtént, hogy brigádok kerestek meg, hogy vezessem a munkát abban, amit ők nem tudnak megcsinálni, de egyébként egyedül dolgoztam. Tanítgattam erre a fiaimat is. Más tanítványom nem akadt. 2000-ig folytattam a munkát, utána már nem igazán volt kereslet rá. De ha valakinek kapa, villa, baltanyél kell, akkor azt még megcsinálom. Nem volt rossz ez a munka. Tisztább volt, és jobban is szerettem, mint a kőművesmunkát.

Szétszedni, összerakni

28632 2Biztos sokan gondolkodnak el azon, milyen kár volt lebontani a régi, még jól működő kályhákat otthon, amikor a gázszámlát meglátják. Nos, Gerő Balázs otthonában ma is ott van saját keze munkája.

– Magamtól tanultam meg kályhát rakni 35 éves korom tájékán. Volt itt egy kályhásmester, de arra nagyon sokan panaszkodtak, mert hamar át kellett rakni, amit készített. Így azt is, amit nálunk rakott. Szétszedtem, és újraraktam. Mikor láttam, hogy jól működik, akkor másnak is raktam, nemcsak a faluban, hanem a környező falvakban, Papiban, Hetyenben, Bótrágyon, Kígyóson is. Egy nap alatt meg is raktam egyet. Reggel nekikezdtem, és sokszor éjfél volt, mire végeztem, de megcsináltam. Mindig a gazda segített, amiben kellett, például hordta be nekem a sarat. Egy hét alatt három spórt és három kályhát is meg tudtam rakni. A kályha tetejét volt a legnehezebb elkészíteni, mert ahhoz már állás kellett, és sokat kellett fel-le mászkálni rajta. A derekánál viszont jó volt dolgozni, mert ott legalább 3 sornyit meg lehetett rakni álló helyzetben. Nem kellett se mászni, se hajlongani. A spórt ezért könnyebb is volt megcsinálni. Viszont a teljes munka nemcsak a megrakásból állt. Az anyagot, csempéket előbb még össze is kellett csiszolgatni, hogy a darabok passzoljanak egymáshoz. Huszton nagyon görbéket csináltak egy ideig. Akkor 120 rubelbe jött bele egy komplett kályha. Aztán már javítottak rajta kicsit. Akkor pedig már 400 rubel kellett egyhez. A rakáson kívül javítgattam is. A legtöbb kályha, amit raktam, még ma is megvan. Nem bontották le az emberek. Nálunk három spór és egy kályha van itthon. A kályhában még melegítő, blóderrész is van, amiben melegen lehet tartani például a tejet, teát, ha gyerek van a háznál. Úgy 25 éven keresztül folytattam a mesterséget. Szerettem ezt a munkát, az ipart is fizettem érte. Igaz, nehéz munka volt, mert sokat kellett hajlongani, törmeléken állni közben. De legalább 500 darabot azért elkészítettem életemben.

Ki mulat jobban?

– 1975-ben kezdtem el zenélni – meséli Baranyi Bertalan. – Kaszonyba jártam zeneiskolába, zongorára és harmonikára. De nem tanultam tovább zenei irányban. A testvérem is járt zeneiskolába. Ő szaxofonon és klarinéton játszik, és sokat zenéltünk együtt. Voltunk Dobronyban, Bótrágyon, Haranglábon, Kaszonyban és Beregszászban is. Lakodalmakra, születésnapokra, vadászbálokra, ballagásra és májuséjszakai szerenádozásra is hívtak. Mindig azt játszottuk, amit a közönség kért. A katonaságnál is zenéltem, főleg katonai nótákat. Mostanában inkább egyedül járok el. Harmonikázok, és közben énekelek is, mindig olyan zenét, amilyet kérnek tőlem, a népzenétől egészen a könnyűzenéig. Népzenéből régen többet kértek, mint bármi másból. Hallás után bármit le tudok játszani, ahogy a testvérem is, hisz ő profi zenész, míg én amatőr zenésznek tartom magamat. Az igények nagyon nagy mértékben nem változtak. A fiatalság egyre jobban ismeri már a régi nótákat. Jártam már Magyarországon is, de itt, Kárpátalján a legjobb a lakodalom. Itt sokkal jobban mulatnak az emberek.

Gobelin és bonsai

28632 3Gerzsenyi Andrea szép és dekoratív végeredményű hobbit űz: gyöngyözik.

– Nagyobbik fiamék munkaórán állatfigurákat, egyszerű karkötőket készítettek gyöngyből. Segítettem neki fűzni, és lassan beleszerettem ebbe. Előbb egyszerű apróságokat, állatkákat, virágokat készítettem. Majd komolyabb dolgokba is belekezdtem, például különböző fákba. Bonsait, árvafüzet, lilaakácot is készítettem már gyöngyből. Ezeket már a saját elképzeléseim alapján is el tudom készíteni. Magam készítem a gipszalapokat is hozzájuk. Ezt még a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola (ma II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola – a szerk.) diákjaként tanultam meg. Igaz, ékszereknél is gyakori, hogy változtatok a technikán. A gyöngyöket általában Beregszászban veszem, a drótot pedig kábeleseknél. Földeléshez valót vásárolok, amit aztán „lenyúzok”, és úgy használok fel. A gyöngyök közt gyakori a selejtes. Például össze vannak ragadva a szemek, egy-egy darabon nincs lyuk, vagy csak nagyon pici, így nem lehet, csak egyszer áthúzni rajta a tűt. Egyszerű virágoknál ez még nem baj, de ékszereknél például már gyakran kell a többszöri áthúzás. S ha a gyöngy selejtes, akkor vagy nem megy át rajta a tű, vagy elpattan, ha kicsit erősebben meghúzom. Rendelésre nem szoktam dolgozni. Ajándékba viszont már sok munkám elkerült. Eladni sajnálom. Ha van egy kis időm, akkor mindig előveszek valami kézimunkát. Ha több szabadidőm lenne, lehetséges, hogy az egész napot is el tudnám tölteni ezzel. Alsós tanítónőként a gyerekekkel is szoktunk gyöngyözni.

– Más kézimunkákkal is gyakran foglalatoskodik…

– Kézimunkázni még gyerekként tanultam meg, nagymamámtól. Tízévesforma lehettem, amikor az első munkámat, egy keresztöltéses mintát kivarrtam. Megtanultam kötni is, és sokat gobelineztem. Sokat hímeztem, például terítőket. Horgolni később tanultam meg, 5-6 évvel ezelőtt. Anyósom mutatta meg az alaplépéseket. Egy ideig nem foglalkoztam vele komolyabban. De ismét nekikezdtem, amikor divatba jöttek a horgolt pulóverek, ruhák. De kézimunkákat se készítettem rendelésre, kivéve nemrég a végzősök ballagótáskáit. Illetve függönyt varrtam már másnak is. Gyakran jönnek el hozzám, ha fel kell szegni valamit, vagy valamiből be kell venni.

A haverból lett vőfély

– Huszonegy éves lehettem, amikor először voltam vőfély, egy haver lagziján – emlékszik vissza első, vőfélyként vezetett lagzijára Hidi Géza. – Falun úgy volt régen, hogy az ember a barátját hívta meg vőfélynek. Apám sokáig vőfélyeskedett. Tőle voltak meg a versek. Aztán unokatestvéreknek is voltam sokat, és így jöttek sorba a lagzik. Volt kisvőfélyem is, aki besegített tojásszedéskor, a menyasszony vagy a vőlegény búcsúztatásánál. A tojásszedés nálunk úgy zajlott, hogy miután a pár a lagzi előtti vasárnap járt hívogatni, két nappal később, kedden mentünk mi. Csak azokhoz mentünk tojást szedni, akik hivatalosak voltak a lagziba. A kapott tojásokat kétfelé osztottuk, egyik fele a lányos házhoz került, a másik pedig a vőlegény otthonába. Szombat reggel megismételtük a hívást, hogy jöjjenek a vendégek, mert a menyasszony már elkészült. Mondtuk, hogy „Villát, kanált hozzanak, hogy éhen ne maradjanak.” A lakodalom külön ment. A vőlegény násznépével reggel 8 órakor ment a menyasszonyért. A násznagy a vőféllyel kikérte, aztán mindenki kapott früstököt: töltött káposztát, különböző húsokat, bort, pálinkát. Utána kezdődött a ceremónia. Előbb a jegyzőbíróhoz (községi jegyzőhöz – a szerk.) mentünk, onnan a templomba. Templom után vissza a menyasszony otthonába, megebédeltünk, és kezdődött a táncmulatság. Délután fél 5-kor kezdődött a menyasszony búcsúztatása a szülőktől, rokonoktól. Majd felsorakoztunk, és mentünk a vőlegény házához. Ott megkezdődött a vacsora. Tizenegy óráig ment a dalolás, táncolás, aztán kezdődött a menyasszonyi tánc. Amikor a vőlegény látta, hogy már nem nagyon viszik a menyasszonyt, akkor az ölébe kapta és átvitte egy másik szobába. A vőfély utánuk vitte egy tálban a pénzt, azt a pár összeszámolta, és a vendégek előtt ki is jelentette, hogy mennyi gyűlt össze. Éjfél után a menyasszony átöltözött menyecskeruhába, ami a legszebb ruhája volt, és kezdődött a menyecsketánc. Reggelig ment a mulatság. Legutóbb 25 éve voltam vőfélykedni. Összesen legalább húsz lagzit levezettem.

Az édesapától örökölt versek közül íme a kendőmegköszönő: „Istenem, mily becses kezemben a kendő, tudom, mind ilyet ád a férjhez menendő. Ebből is meglátszik, hogy nem volt heverő, a mi menyasszonyunk volt jó igyekező. Köszönjük menyasszony kedves ajándékát, ezzel is mutatja, hogy szereti mátkáját. Tudjuk, menyasszonyunk nemcsak maga fonta, hanem édesanyja meg más fonótársa. Mennyi bora terem Szekszárdnak, Tokajnak, annyi jót kívánunk szövőnek, fonónak.”

Ugyanennyi jót kívánunk Haranglábra a szövőknek, fonóknak, és minden tehetségnek, mesternek, illetve – remélhetőleg sok – leendő mesternek.

Akinek van kiegészítenivalója Harangláb múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta