Kezdőlap » Kárpátalja » Közélet » Hozd ki belőle a legjobbat!

Hozd ki belőle a legjobbat!

A Lónyai család uradalmának területén, egykori tanyák „maradványaiból” alakult települések, Nagybakos, Kisbakos, Újbátyú, Danilovka és Badó egy községet alkotnak ma a Beregszászi járásban. Nagybakost és Kisbakost, amelyet most bemutatni igyekszünk, cseh telepesek részére alapították, majd a terület visszakerült a magyarokhoz. Mára az ukrán lakosság alkotja a többséget, főként Nagybakosban, de magyarságukat ma is töretlenül őrzik még sokan.
A legidősebb…

Id. Szatmári István 87 évével ma a falu legidősebb lakosa. Családja több mint 70 éve került Kárpátaljára, Bakosba Nádudvarról. Visszaemlékezéseiből idézünk:
„Ez a terület valamikor Lónyai-birtok volt. A falut a cseh légionisták számára alapították. Amikor 1938. november 2-án bejöttek a magyarok, akkor kapták vissza ezt a területet. A csehek elmentek, lakásaikat pedig megkapták a magyar vitézek, magyar telepesek. Később a hegyekben kiürítettek egy falut, mert villanytelepet hoztak ott létre, s akkor telepedtek be ide ukránok. A régi világban nagyon jó fiatalsági élet folyt itt. Sokkal jobb, mint ma. Nyáron mindenki dolgozott, vasárnap délután strandolni jártunk egy akkor még tiszta vizű kanális partjára. Ősszel jött a tengerihántás, lekvárfőzés, az asszonyok szőttek, fontak, mi meg jártunk udvarolni hozzájuk, elloptuk az orsójukat és csókért cserébe adtuk csak vissza. Jártunk bálokba, mulattunk, az emberek szerették egymást, ma meg már elzárkóznak egymástól.”
„1944-ben jöttek be az oroszok. Október 23-án dördült el az első ágyúlövés Nagydobronynál. Csapnál egy hónapig állt a front. A ház padlásáról néztük, hogyan »dolgoznak« a katyusák. Amikor a front megszűnt, elvitték az embereket »málenykij robotra«, (3 naposra ígért romeltakarító munkára – a szerk.). Én akkor 17 éves voltam, azért nem kerültem bele. Minket, fiatalokat Csapra vittek, hajtottak el. Útközben láttuk, hogy az ingre, gatyára vetkőztetett magyar katonák teste ott puffadt a földeken. Legelőször az oroszok testét szedték össze. De akkoriban már fagyok voltak. Sok katona teste odafagyott, vas stánglival (feszítővassal – a szerk.) feszegették fel őket a földről. Nekünk hidat kellett volna építenünk a Tiszán rönkökből. Egy hétig voltam ott, aztán hazaszöktem.”
„Az itteni magyarok talán jobban érezték a magyarságukat, mint azok, akik Magyarországon éltek. Mindenki megtartotta a magyarságát a csehek alatt és a Szovjetunió idején is. Sztálin idejében kegyetlen dolgok történtek. 1946 és ’50 között vasutas voltam. Akkor sok fiú ment a vasútra dolgozni, mert másként Donbászra vittek volna 3 évre. De a vasutat otthagyni nem lehetett. Az 1925–27-es születésűeket, akik nem voltak katonák, azzal a feltétellel engedték el a vasúttól, hogy a kezükbe nyomták a katonai behívót. De a lembergi parancsokságról azt, akinek az igazolványába és a katonakönyvébe az volt írva, hogy magyar, hazaengedték, mert „megbízhatatlannak” ítélték. 1950-ben a kereskedelemben kezdtem el dolgozni. Akkoriban olyan nyers kenyeret kaptunk az üzletben, hogy ha a falhoz vágtuk volna, odaragadt volna. Egy bátyúi pék mondta, hogy 1 mázsa lisztből kell 1 mázsa 52 kiló kenyeret sütnie, azért ilyen. Mire az üzletbe értünk vele, szinte elfolyt az alja a kenyérnek. És az emberek azt is megették… Később valamivel javult a helyzet. Miután megalakult a kolhoz, 3 évig még nem volt kötelező állami beadás. Utána meg már kopekekért dolgoztak a kolhozisták. Volt, hogy vasutas édesapámtól kért szénát a kolhozelnök, mert a rossz szénától, ami volt, döglöttek a kisborjúk. Addig, amíg nem kolhozosították a földeket, ameddig mindenkinek megvolt a sajátja, addig volt jó fiatalságunk. De mindenki élte a saját életét később is. Bele volt nyugodva a helyzetébe, de igyekezett a legjobbat kihozni belőle. Aki dolgozott, az akárhogyan is, de megélt.”
73437_2Örökség, régiség

Vannak olyan dolgok mostanság, amiket a modern kor leánya hamarabb ismer és tanul meg az internetet böngészve, mint édesanyjától. Ezzel több nemzedéken átörökített tudás veszhet el. Hogy milyen „alkatrészekből” áll össze egy rántás, vagy hogyan tüntethető el a borfolt, biztosan meg lehet tanulni így is, de van, amihez a mama tudása szükséges.
– 15-16 éves koromtól mindig édesanyám mellett ültem, amikor kézimunkázott – emlékszik vissza Szanyi Margit. – Szőttem, fontam, segédkeztem neki, amiben csak tudtam. Orsós és lábhajtós kerekes guzsallyal is fontunk esténként a lánytestvéremmel együtt. Közben meg énekelgettünk. Volt, hogy addig találtam ki a fogalmazást, amit az iskolába kellett megírnunk, amíg édesanyámnak csüllöttem. Szőttünk vásznat, készítettünk szőtteseket, szőttünk zsákot is. Ilyen volt a fiatalságunk. De eleinte csak édesanyánk mellett dolgozgattunk, nem hagyta még ránk teljesen a munkát. Édesanyám haláláig folytatta mindezeket, egy ungvári cégnek is bedolgozott. A házi és a kerti munka mellett is mindig volt ideje hímezni, szőni. 1960-ban jöttem ide férjhez Dobronyból. Nem volt még olyan munka, amit ne láttam volna, hogyan kell csinálni, de még gyengének éreztem magam ahhoz, hogy egyedül dolgozzak, ezért hívtam magamhoz egy régebbi asszonyt, akiről úgy gondoltam, hogy okosabb ezekben a munkákban, mint én. Nekünk ugyanis mindig azt mondták, hogy az idősebbtől tanuljunk, kérjünk tanácsot előbb, és csak utána fogjunk hozzá valamihez. Amikor a lányomat férjhez adtuk, vagy 38 kendőt szőttünk a lakodalomra a keresztszülőknek, sógoroknak, nászoknak, a templomba, a községházára, és kettőt a vőfélynek. Csak bámult mindenki. Bakosban ugyanis akkoriban nem szőttek olyan sokan, főleg nem kendőket. Inkább csak pokrócot. Így azok a minták, amiket mi Dobronyban használtunk, és amiket ide is magammal hoztam, teljesen ismeretlenek voltak itt. Ezért sokan jöttek nézni, hogy szőjük a kendőket, pokrócokat a régi ruhákból, amelyeket így kétszeresen is kihasználtunk. A családtagok pedig meg is tanulták. Az unokáknak rengeteg mindent szőttem, hogy sokáig emlegethessék, mire tanította őket a mamájuk.
Habár új környezetbe kerülve fontos, hogy az ember képes legyen alkalmazkodni, dicséretes, hogy a Bakosba bekerült hölgy az otthoni szokásokat is magával hozta, s máig is ragaszkodik hozzájuk. Virágvasárnapon dobronyi szokás szerint ott virított egy szalagokkal díszített zöld ág a kapujukon, hogy mutassa a legényeknek: ebbe a házba érdemes bemenni locsolkodni.
Margit menye, Szanyi Irén szintén gyermekkorában ismerkedett meg a varrással, szövéssel, hiszen édesanyja sok pokrócot szőtt, nemcsak saját részre, eladásra is. Ők Eszenyben keresztöltéssel díszített kendőket varrtak, de lányainak már dobronyi mintára készítette a szőttes kendőt. Két leánya 2008-ban házasodott, s természetesen az ő lakodalmukon is bőven kerültek kiosztásra kendők, annak ellenére is, hogy volt, aki szerint ilyen szép munkákat kár elosztogatni. Habár az ilyen „régi dolgok” lassan elmaradnak, kimennek a divatból, Irén is gondoskodott róla, hogy lányait ellássa „régiségekkel”.
Fakarikacsapás

73437_3Id. Cséke Istvánt világéletében vonzotta a famunka, így amikor és ameddig módja volt rá, nem hagyta ott a műhelyt.
– Legelőször helyben tanultam Sós Bertitől. Gyakran átszöktem a műhelyébe az iskolai szünetekben, mert mindig húzott a famunka. Késő estig mellette voltam, mindig adott valami munkát. Legelőször egy kalapácsnyelet kellett csinálnom. Megmutatta, hogy készül, aztán pedig már ment minden, mint a karikacsapás. Akkoriban kézzel végeztünk mindent, nem voltak még gépek. Utána áthelyeztek minket Bátyúba. Ott két mester mellett folytattam a szakmát. A kerékgyártáson kívül szekereket, a szekerekhez való alkatrészeket, hordókat, kádakat, épületmunkákat is készítettünk. A kolhozon keresztül ment minden. A mesterem, az öreg Bozsányi, mindig vett egy taherautónyi deszkát, és munka után abból tudtunk csinálni valamit, ablakot, ajtót a népnek is. De mentem én bútormesternek is besegíteni munka után. Valamikor 1962-63 környékén történt a gépesítés, addig minden kézi munkával ment. Könnyebb lett a munka, mert kevesebb fizikai erő kellett hozzá. Csak nagyon oda kell vigyázni, ha géppel dolgozik valaki, mert a gép nem olyan, mint az ember, hogy ha odaszólsz neki, hogy hagyjon abba valamit gyorsan, az meg is áll. Vigyázni kellett. Amikor bútorokat is készítettünk, azt mondta a mesterem: „Fiam, egy fél tizedmillimétert megadok, hogy csaljál, de többet nem.” A kolhoz felbomlása után az asztalosok a jobb lét keresése végett mással foglalkoztak már, de én maradtam a mesterségnél. Hordókat, kádakat készítettem itthon. Sokszor az éjszakát is nappallá tettem, annyi volt a munka. A feleségem volt a besegítő, ha magam nem tudtam megcsinálni valamit. 1958-tól egészen 1995-96-ig folytattam a mesterségem.
Kőbánya és szaxofon

73437_4Szanyi Sándor igen sokoldalú zenész, hiszen a tárogatótól a harmonikáig sokféle hangszert képes megszólaltatni – nem is akárhogyan.
– A zenélést nem lehet nálam sem szakmának, sem hivatásnak nevezni. Inkább életérzés ez, amely gyerekkorom óta jelen van. Apám és a nagybátyáim hobbizenészek voltak, nagyapám pedig a királyi fúvószenekarban is játszott. Gyerekként kaptam egy harmonikát, megkezdtem nyűzni, aztán már minden hangszer érdekelt. A magyar nótákat, csárdásokat mindig igyekeztem megtanulni, hallás után. Az iskola elvégzése után traktoron dolgoztam a kolhozban, aztán Nagydobronyban elvégeztem a traktoriskolát. Ott marasztaltak dolgozni, de aztán elcsaltak engem a kultúrügyosztályhoz, mert látták, hogy értek a zenéléshez. Katonaság után pedig Császlócba helyeztek, szintén kultúrmunkára. Akkor be kellett iratkoznom Husztra a szakiskolába is. De nem gondoltam én ezt „komoly” szakmának, ezért mezőgazdasági szakiskolában kezdtem el tanulni. A Bátyúi Középiskolában tanítottam aztán traktor szakon, később pedig kőbányában dolgoztam, onnan is mentem nyugdíjba. De közben lakodalmakkal teltek az évek. Híres volt a bakosi zene, a zenekarunk a környéken, mindenfelé hordtak minket Kárpátalján. Talán nem is volt olyan falu, ahol ne fordultunk volna meg. Ahogy változott a világ, úgy változtunk mi is: a hangszerfelhozatal kiszélesedett, két harmonika, dob, trombita, szaxofon is volt a zenekarban, bejöttek az elektromos hangszerek is később. Az évek alatt vezettem műkedvelő együttest, tánckarokat kísértem, készítettem nagybátyámmal citerákat, sőt, egy alkalommal a népi zenekarral első helyet nyertünk Kárpátaljának. Sok tehetséges fiatal volt régen a faluban, de, sajnos, sokan nem csiszolódtak aztán.
Tehetségek pedig ma is vannak, családon belül is: Sándor lánya a bátyúi zeneiskolában tanít, unokája pedig az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolában tanul.
Nehéz kenyér

Vashegyi Zoltán 80. életévéhez közeledve is folytatja édesapjától tanult mesterségét, a bodnárságot.
– Felvidékről, Jászóról került Kárpátaljára a családom. Nagyapám és apám is bodnármester volt, hivatalosan is. Amikor édesapám idejött, áttért a földmunkára, lovat, szekeret, gazdasági felszerelést kapott, de a bodnármunkát továbbra is csinálta. Késve végeztem el a középiskolát, mert közbejött a háború. Addig is, amíg nem volt iskola, mellette dolgoztam, így tanultam meg a mesterséget. Tizenkilenc éves voltam, amikor meghalt, de addigra sikerült ellesnem tőle valamit. Volt felvállalt munkája, igyekeztem befejezni. Húszéves koromtól a vasúton dolgoztam. A megélhetéshez kevés volt az a fizetés, ezért szabadidőmben bodnármunkával foglalkoztam. Boroshordót, sózókádat, szőlőskádat, káposztáshordót készítettem, javítást is vállaltam. Bátyúból, Szalókáról, Dobronyból is voltak megrendeléseim, mert itt a környéken nem volt bodnármester. Kádból 1000, hordóból pedig 5-600 literest is készítettem. A bodnármunka mostanában kihalóban van. Én 79. éves vagyok most, de könnyebb munkákat a mai napig is elvégzek. Főleg javítást. Nehéz mesterség ez, mert nehéz fizikai munkával jár. Volt egyszer egy jelentkező, aki eljött hozzám, hogy tanítsam meg a mesterségre, de egy nap után azt mondta, hogy ő inkább nem fog kenyeret enni, de nem csinálja ezt a munkát. De ma is azt mondom, hogy ha lenne valaki, aki érdeklődne a mesterség iránt, nagyon szívesen meg­magyaráz­nám neki, mit hogy kell csinálni. De hát nincs…
Ha valakinek, hát a bakosi­aknak biztosan nem kell hosszan ecsetelni, mennyi minden változhat néhány évtized alatt. De az, hogy ennyi változás ellenére meg tudtak és meg tudnak maradni magyarnak úgy, hogy magyar iskola nem működik településükön, dicséretes és tiszteletre méltó. Reméljük, a közeljövőben olyan változások is bekövetkeznek, amik végre nekik is kedvezni fognak.
Akinek van kiegészítenivalója Bakos múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta

Forrás: karpataljalap.net

Szólj hozzá!

More in honismeret
A jó pap példáján

Érdekes fintora az életnek, hogy míg egyeseknek tanulmányaikat követően sokáig nem sikerül elhelyezkedniük választott pályájukon, addig mások egyik percről a...

Close