Kopogtató: egy roztamozska története

Az utóbbi időben komoly dilemmával néztek szembe a külföldi regisztrációjú járműtulajdonosok: fizessék be a kiszabott vámot, vagy adják el autójukat és az ukrajnai piacokon nézelődjenek.

Én hosszú gondolkodás után arra az elhatározásra jutottam, hogy Ukrajnában helyezem forgalomba Magyarországon vásárolt autómat. Bár felvetődött a gondolat, hogy az eladás mellett kellene döntenem és hazánkban vásárolni egy azonos típusú gépjárművet, de pár napnyi kutakodás és számolgatás után arra jutottam, hogy ez rablóhadjáratot jelentene a saját zsebem ellen, így nekirugaszkodtam a végtelennek tűnő procedúrának.

Kezdetekben bennem volt a félsz, hogy Magyarországon csak hosszú várakozást követően tudom megszerezni a hivatalos okmányokat, s a vámhoz szükséges ideiglenes rendszámot, végül pozitívan csalódtam: pár óra alatt mindennel sikeresen elkészültem.

Ekkor még úgy gondoltam, hogy a nehezebb részén túl vagyok, s már csak haza kell vinnem az autót. Azonban, miután a magyar vámról röpke másfél óra alatt, mindenféle fennakadás nélkül kigördültem, következett a szomorú felismerés: hazaértem!

Első lépésként át kellett volna hajtanom az ukrán térfél előtti sorompón, azonban az oda kihelyezett katona arra utasított, hogy forduljak vissza, mivel túl sok vámolásra várakozó gépjármű tartózkodik az ukrán területen.

Négy óra várakozás után begördülhettem a vámra, és beálltam a sorba, legalább tíz teherautó sofőrjét engedték be elém arra hivatkozva, hogy ők sietnek. Kérdezem én, ki nem? Végül röpke nyolc órát üldögéltem egy háromlábú széken, mire szólítottak. Az irodában elvették a papírjaimat, s 15-20 perc alatt el is készültek a szükséges dokumentumok. Senki nem adott magyarázatot értetlenkedésemre: ha egy jármű kezelése 15 perc, akkor miért vártunk tíz autóra nyolc órát?

Hajnali négykor az ukrán vámról kihajtva, kialvatlanul, éhesen már a következő lépésen járt a fejem: irány Munkács!

Összeszorított fogakkal, – az utak tökéletes minőségének köszönhetően – 30 km/órás sebességgel már repültem is a Munkácsi vámudvarra.

A brókerem – aki az utóbbi egy-két hónapban valószínűleg semmit nem aludt – segítségével egy nap leforgása alatt megkaptam a vámudvarról a szükséges pecséttel ellátott dokumentumokat. Ezek után nem sok minden maradt hátra: egy kötelező környezetvédelmi tanúsítvány beszerzése, amit egy kis várakozást követően minden probléma nélkül megkaptam, valamint az ukrán forgalmi engedély és a rendszámtábla átvétele.

Ekkor választhattam: Ilosvára menjek, ahol a lakosok már el is felejtették, hogyan néz ki az aszfalt, s kockáztassam meg, hogy az autó felét a csomagtartóban hozom haza, vagy ismét Munkács felé vegyem az irányt, ahol csak kétnapi sorban állást követően fognak szóba állni velem?

Türelmetlen emberként arra a döntésre jutottam, hogy Remetén keresztül próbálok meg eljutni Ilosvára. Szerviz lett a vége.

Közel másfél óra zötykölődést követően azzal fogadtak, hogy elnézésemet kérik, de országszerte leállt a rendszer, s fogalmuk sincs, mikor indul újra. Elhatároztam: ha kell, ott alszom, de azt az utat még egyszer meg nem teszem.

Úgy 4-5 órát várakoztam, mire beindult a rendszer, s ezután már pillanatok alatt kézhez kaptam az ukrán forgalmit és a rendszámtáblát.

Az elmúlt két hét kálváriája ismét bizonyította, hogy hazánkban az ügyintézés gyerekcipőben jár. Ám legalább az országom büszke lehet rám: eleget tettem követelményeinek, és már ukrán rendszámú autóval, megrövidített pénztárcával zötykölődhetek Kárpátalja úttalan útjain.

File József
Kárpátalja.ma