Vonatozás Salánktól Beregszászig

Gyermekkorukban indiános történeteket is „faló” olvasóink bizonyára emlékeznek még a „vasparipa” kifejezésre, amellyel – legalábbis a Karl May-regények szerint – Amerika őslakói illették a síneken robogó, füstfelhőket bodorító gőzmozdonyokból és az általuk vontatott vagonokból álló szerelvényeket. Ha viszont kies szülőföldünk helyiérdekű vonatait lovakhoz hasonlítanánk, akkor vasparipák helyett girhes gebéknek titulálhatnánk őket, mert ahogy az utóbbiak nem kapnak elegendő takarmányt, úgy vicinálisainkat sem tartják karban rendesen…

Hajnali fél ötkor a virradat előtti homály jótékony sötétbe bugyolálja a Komlós-kitérő – Nagyszőlős keskeny nyomtávú vasútvonalat, eltakarva a sínpárt „ékesítő” szép, zöld gaztengert. Majd a „kisvonat” – fütyörésző mozdonyával az élen – bedöcög a salánki megálló elé. Megállót írok, mert állomás itt már nincs, akárcsak a vasút mentén fekvő Feketepatakon és Egresen. Elprivatizálták őket, így a Lembergi Vasút és az Ungvári Vonalfőnökség által egyáltalán nem tisztelt utazóközönség esőben, hóban a szabad ég alatt ácsoroghat a járatokra várva… Miután a lokomotív lefékez, felszállhatunk a kocsik valamelyikébe, de nem árt, ha hozunk magunkkal egy tiszta szövetdarabot, hogy némileg megtisztíthassuk vele a kezünket, mellyel óhatatlanul megérintjük az ajtó melletti, kosztól ragacsos fogantyút. Leülhetünk a szép kort megért vagonok agyonhasznált, hepehupás ülőkéire, majd az indulásnak nekiveselkedő mozdony ránt egyet a szerelvényen, s mi óránként 18 km-es „szédítő” sebességgel nekivágunk az útnak. Stephenson ősgőzöse is gyorsabban haladt…

A vagonok közvilágítását „ünnepélyes, lassú gyászzenével” eltemették, így idebent akkora sötétség uralkodik, hogy attól már csak a „kisvonat” jövője sötétebb. Az ajtókat nem lehet sem kinyitni, sem bezárni, s a mozdony ráncigálásának a ritmusát felvevő kopott nyílászárók könnyedén lengedeznek a nyári virradatban. Ez a legolcsóbb ukrajnai „légkondicionáló”: a napközben kinyíló-bezáruló ajtókon legalább némi friss levegő és hűsítő szellő csap be a napsütéstől felhevült beltérbe, egy picit enyhítve a bágyasztó hőséget.

Majd feltűnnek Nagyszőlős szélső házai, s becammogunk az állomás mögé. Az épület túloldalán keskeny peronok és széles vágányok sorakoznak, az utóbbiakra igencsak ráférne egy kiadós gyomirtás. Egy nénike, a peronon állva, kávét kortyolgat, majd a műanyag poharat hanyag mozdulattal a sínek mellé dobja. S már jön is a „mindössze” félévszázados dízelvonat, melynek kocsijaiban meglepően tiszta padlókkal találkozunk. Az ablakokat viszont – láthatóan – csak eső idején éri víz, többségük nyitószerkezetei pedig úgy eltűntek, mint Petőfi a ködben: egyes nyílászárók felhúzhatatlanul le vannak húzva, úgyhogy hűvös időben dől be rajtuk a hideg, míg nagy részük lehúzhatatlanul fel van húzva, így hőségben üvegházzá teszik a vagonokat, melyekben jól kiizzadhatják magukat az utasok. Az illemhely különszám. Nemcsak a vécécsésze aljában van nyílás, hanem előtte, a padlóón is. A mosdókagyló fölötti csapból – láss csodát! – víz folyik, a mosdókagyló mégis koszos. Ez a higiénia elég híg…

Nyílik a kocsi ajtaja, és belép rajta a helyiérdekű „utasellátó”: az alkalmi árus. Mindkét kezében söröspalackot kínál megvételre, karjain pedig jókora táskák himbálóznak, melyekből kávét, teát tartalmazó termoszok kandikálnak ki. Mögötte egy másik alkalmi árus szerszámokkal és órákkal házal, míg a harmadik újságokat árusít. Lám csak, lehet itt sörözni, kávézni, teázni, illetve felfrissíteni az otthoni szerszámkészletet. Ha valakinek épp itt romlik el az időmérő eszköze, vehet helyette egy másikat, aki meg információra éhes, újságot olvashat. Kár, hogy ruhaneműt, lábbelit, rádiót, magnót, gépkocsialkatrészeket még nem árulnak…

Barna arcú, hétéves forma kislány koldul. „Nincs apukám, sem anyukám, adjanak valamit” – kántálja a bemagolt szöveget. Egy utas megkérdi: „Hol van az apukád?” „Hát otthon…” – buggyan ki önkéntelenül az apróságból.

Azután befutunk a beregszászi állomásra, s kiszállás közben megállapíthatjuk, hogy ha helyiérdekű vasparipáink gebék is, de Vadnyugat helyett van Vadkeletünk.

Lajos Mihály
Kárpátalja hetilap