A magyar színházakról vitáztak Berlinben

A színházi műhelyek teljesítménye időről-időre változik, így nem szabad azon csodálkozni, ha ennek megfelelően a támogatás is eltér a korábbiaktól – mondta el L. Simon László országgyűlési képviselő a Heinrich Böll Alapítvány által rendezett konferencián Berlinben, december 8-án.

Míg Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója szerint a jelenlegi kultúraszervezés hatására sokan fellélegeztek, Szabó György, a budapesti Trafó Kortárs Művészetek Háza vezető menedzsere inkább a kényelmetlenség érzéséről számolt be ugyanezen változás hatására. Az ellentét feloldására véleménye szerint azoknak kell kezdeményezni a dialógust, akik pozícióban vannak, és azokat a kortárs művészeket kell támogatnia az államnak, akiket senki más nem véd meg. Egyet értett ezzel a regensburgi színházi rendező Stephanie Junge, aki szerint a Nemzeti igazgatójának kell felvennie a kapcsolatot a kisebb társulatokkal. „Borzasztó, hogy olyanok nem tudnak egymással együttműködni, akik a marginalizálódás ellenére azonos iskolából érkeztek” – mondta el a német rendező. „Annak a generációnak, mely a rendszerváltozás után nőtt fel, ez a polemizálás unalmas és nevetséges, rendkívül lesújtó ez a kettéválasztó társadalom-felfogás” – tette hozzá Schilling Árpád, a Krétakör alapítója, művészeti vezetője.

A színházakra fordított több mint 40 milliárd forintból csupán 1,7 jut a Nemzetinek, Budapesten pedig annál öt színház nem csak a forrásokat, hanem a nézőszámot és a játszott darabok számát tekintve is nagyobb – tette helyére a vitában a Nemzetit L. Simon László, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának elnöke, a Nemzeti Kulturális Alap alelnöke. „A vita valóban nem esztétikai, nem igaz azonban, hogy a politika direkt módon határozza meg a forrásokat.” Szerinte nem lehetetlen a színházak ügyében párbeszédet indítani, vannak ugyanis olyan kulturális területek, melyeken értelmes diskurzusok zajlanak, a színházak esetében azonban túl nagy a „hisztériafaktor”.
Szükség van további változásokra L. Simon László szerint, a terület további reformokra szorul. Például a jövőben az értékes előadásokat kell projektalapon támogatni, és fokozott figyelmet kell fordítani a vidéki kőszínházakra. Vannak azonban olyan műhelyek, melyek teljesítménye időről-időre változik, így nem szabad azon csodálkozni, ha ennek megfelelően a támogatás is eltér a korábbiaktól.

Schilling Árpád szerint az a legjobb, ha a színházban mindenről lehet beszélni, éppen ezért nem érti, miért kellett megnyirbálni 2012-ben a Krétakör állami támogatását. Vidnyászky Attila, a döntést meghozó grémium akkori vezetője elmondta: számos olyan színház, például a Radnóti, vagy az Örkény kapott plusz támogatást, melyek közel sem nevezhetők kormánypártinak. „Nem ugyanarról a Krétakörről beszélünk ma, mint a 2000-es évek közepén, amikor a függetleneknek járó támogatás egynegyedét kapták meg” – indokolta a döntést, és utasította el a politikai befolyás vádját. Azt is elárulta, az általa rendezett debreceni DESZKA fesztiválnál fontolóra vette, hogy meghívja a társulat egy előadását, a darab azonban nem győzte meg erről. „A Krétakör mellett négy-öt további színház esetében csökkent a támogatás mértéke azért, hogy mások kaphassanak, olyanok, akik korábban semmilyen juttatásban nem részesültek” – mondta az igazgató.
„A rendező a képek hatalmas sodrásával fejezi ki gondolatait, látszik, hogy nagyon természetesen bánik az anyaggal” – mondta el a Johanna a máglyán című, nem rég bemutatott darabról Stephanie Junge. Ugyan szavaiból a moderátor a rendezői színház megnyilvánulására próbált következtetni, kifejtette: nem erről van szó, a történetmesélés ugyanis nem szubjektív.

A hazaszeretet és az istenhit jelentős szerepet kap a darabjaimban – mondta el Vidnyánszky Attila, majd hozzátette: ennél azért sokkal szélesebb a témák sora, melyeket a színpadra hív és hívott eddigi munkássága során. „Az első évadban a világ, a társadalmunk, az ember legfontosabb kérdéseire reflektálunk, sokféle színházat csinálok” – tért át a Nemzetire. Nagyon fontos persze munkáiban a hitehagyottság kérdése, „hiszek abban, hogy a hit által szabaddá lehet válni. Húsz éve erről beszélek akár Madách Ember tragédiáján, akár Godoton keresztül” – fejtette ki.

Sajnálatosnak nevezte, hogy olyan jelentős történelmi események, jelenségek, mint például Trianon, a Tanácsköztársaság, a Holokauszt, vagy éppen Magyarország Európához való viszonya, tabunak számítottak eddig. De tévedés a bevezető előadásban is szerepelt, nem igaz például, hogy a korábbi Nemzeti Színházat a metró építése miatt rombolták le. „Ezek azok a témák, amiket át kellene beszélnünk” – tette hozzá, szavait a nemzetközi közösségnek is címezve. A tabutémák formálásával párhuzamosan az elmúlt 70 évben a balliberális színházszervezés görcsös igazodási kényszert váltott ki a fiatalokból, melyet fel kell oldani – mondta.

Megerősítette az erre vonatkozó igényt Stephanie Junge is, aki szerint a vidék és a város között feszülő konfliktusokat is fel kellene dolgozni. Magyarországon ez még ennél is bonyolultabb – reflektált Vidnyánszky Attila –, már a színházi támogatási rendszer is megosztó ebből a szempontból. Éppen ezért hamarosan áttekintik az állami támogatások eloszlását, 2008-ban ugyanis azok 21 százaléka jutott vidékre, 8 százaléka a határon túlra, 71 százaléka pedig a fővárosba.
Öt éve merült fel először a kérdés, hogy a színházi élményt, melyet nyújtanak, kibővítsék – árulta el Schilling Árpád. Ezt követően kezdtek el a Krétakörnél olyan konkrét kérdésekkel foglalkozni, melyek megválaszolásába a nézőt is bevonták: olyan részvételi technikákat alkalmaztak, melyeken keresztül képessé válhatnak az emberek egymás mellett élni. „Szerintem ez a legfontosabb kérdés a magyar kommunikációban” – mondta.

Nem lenne itt az ideje a száz évvel ezelőtti konfliktusok lebontásának? – tette fel az említett bevezetőben a kérdést Esther Slevogt, a Heinrich Böll Alapítvány munkatársa. Arra a megállapításra célzott, mely a konferencia első pódiumán hangzott el: Ablonczy Balázs, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, történész Ungváry Krisztián kollégájával egyetértésben megfogalmazta: ma Magyarországon számos problémakör hátterében száz évvel ezelőtti konfliktusok húzódnak meg.

A konferencián levetítették KissPál Szabolcs tavaly elkészült Szerelmes műföldrajz című kísérleti rövidfilmjét, amely a budapesti Állatkertben a műhegy építésén keresztül érzékelteti a 20. század legfontosabb magyarországi eseményeit, mint a Horty-korszakot, a Holokausztot és Trianont. A múltról és annak jelenlegi értelmezéséről Ablonczy Balázs és Ungváry Krisztián beszélgetett. A színházi életet tárgyaló pódium után pedig a kultúrfinanszírozásról esett szó, a magyar példa mellett – melyet L. Simon László tolmácsol – az észt, a holland és német gyakorlat mutatkozott be.
Forrás: kultura.hu