A magyar zseni, akinek a lába előtt hevert Párizs ─ Százhetvennégy éve született Munkácsy Mihály

A legnehezebb gyerekkor jutott osztályrészül Munkácsy Mihálynak, aki rendkívüli alázattal és tehetséggel már fiatalon kivívta a világ csodálatát. A Párizsban festőfejedelemként ünnepelt és hazájában kultikus szeretettel övezett művész rövid, de művészettörténeti szempontból rendkívül termékeny életet élt.

Munkácsy Mihály, a magyar képzőművészet talán legismertebb alkotója, a nemzeti festészet egyik megteremtője, első világhírű festőnk 1844-ben ezen a napon született, Lieb Mihály Leóként. Munkácson látta meg a napvilágot, ám kétesztendős korában már Miskolcon élt. Fájdalmasan korán, nyolcévesen teljes árvaságra jutott négy testvérével.

A későbbi festőművész ekkor Békéscsabára került anyai nagybátyjához, aki asztalosnasnak adta. Nehéz hat esztendőt töltött el itt állandó munkával, éhezéssel, sőt, a fizikai fenyítésből is bőven kijutott a zsenipalántának.

Séta a világhír felé

Szabadulása után Aradon dolgozott, ekkor születtek első rajzai. Súlyos betegsége hazavitte nagybátyjához, és talán ez a momentum volt az első mérföldkő életében: lábadozása alatt ismerkedett meg Szamossy Elek portréfestővel, aki a szárnyai alá vette, tanította. A fiú beállt Szamossy mellé segédnek, és rövidesen, 1862-63 táján megszülettek első önálló munkái is. A 63-as évben a fővárosba költözött, ekkor magyarosított a bajor Liebről Munkácsyra.

Az Ásító inas című Munkácsy-festmény és az azonos címen közismert fejtanulmány a Magyar Nemzeti Galériában (MTI-fotó: Soós Lajos)

1869-ben került vászonra az Ásító inas és a Siralomház. Ontotta a remekműveket: Tépéscsinálók (1871), Éjjeli csavargók, Köpülő asszony, Rőzsehordó nő (1873), Zálogház (1874).

Munkácsy bevette Párizst, aztán az egész világot

A Siralomházzal Munkácsy (párizsiasan: „Münkakszi”) kivívta a párizsiak csodálatát, a műre aranyérmet kapott a Párizsi Szalon 1870-es kiállításán. A porosz–francia háború „ihlette” Tépéscsinálók pedig csak tovább erősítette Párizsban a magyar zseni iránti csodálatot. Az ekkorra már világhírűvé – és hazájában csakhamar kultikus rajongás tárgyává – vált Munkácsy mintegy másfél évtizedig élt és alkotott a városban.

A festőművész mondhatni „benősült” a francia arisztokráciába, és ezzel kezdetét vette a szalonzsánerek időszaka is; Munkácsy Mihály a párizsi polgárság kedvenc – és vagyonos – festője lett. Az egykor nehéz sorsú árva palotát vásárolt, állandó vendégei között volt Párizs művészeti életének java és a világ számos méltósága is. Liszt Ferenccel ápolt szoros barátsága is közismert volt: a zeneszerző Munkácsynak dedikálta 16. rapszódiáját, míg a festőművész kiváló arcképet festett Lisztről.

A párizsi művészfejedelem gigantikus vásznai, amelyeket az egész világ csodált, a 80-as években születtek: a Krisztus-trilógia első két része, a Krisztus Pilátus előtt (1881) és a Golgota (1884). Az élete vége felé elkészült harmadik „fejezettel” – az Ecce homóval (1895) – és számos más, hasonló témájú alkotásával Munkácsy keresztényként és magyarként szerzett megbecsülést.

Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája (MTI-fotó: Máthé Zoltán)

Sikere teljében még hazatért, hogy a millenniumra megfesse a monumentális Honfoglalást (1891-93).

Egy keresztút vége

Korán, ötvenhat éves korában, 1900. május 1-jén érte a halál, egy fiatalkori, vissza-visszatérő szifiliszfertőzésben hosszú szenvedés után. Halálhírére gyászba borult Magyarország. Hazaszállítása után a Műcsarnokban ravatalozták fel, temetése május 9-én volt a Kerepesi úti temetőben.

„A ’via crucis’ véget ért. A mester hosszas és kínos szenvedései után most már megnyugodhatik. Porai a hazai földdel vegyülnek össze, azzal a földdel, melyből alkotásaihoz színt, erőt és lelkesedést merített. Emlékének a nemzet adózik soha el nem múló kegyelettel” – írta a Vasárnapi Újság 1900. évi 19. számában.