id hidi endre 1

Aki újra meghonosította Nagydobronyban a fazekasságot – Hidi Endre 70 éves

A napokban ünnepli 70. születésnapját a nagydobronyi Hidi Endre keramikusművész, Ukrajna Érdemes Népművésze, akinek népi ihletésű munkáit megyénk határain kívül is ismerik és keresik. A mester munkásságát Ukrajnában az Érdemes népművész cím mellett többek között Serbakovszkij-dijjal, Magyarországon a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével és a Révész Imre-társaság alkotóival közösen Kissebbségekért-díjjal ismerték el. Hidi Endre korát meghazudtolóan fiatalos, sokat dolgozik, ma is újít, kísérletezik. A szép jubileum alkalmából kerestük fel nagydobronyi otthonában, ahol a műhelyében beszélgettünk vele életéről és hivatásáról.

– Hogyan lett egy nagydob­ronyi fiúból keramikusművész?

– Az apám még a cseh időben Trutnovban tanult cégtáblafestést egy akkori reklámcégnél, később szobafestőként dolgozott Nagydobronyban. Az ő gyerekkori álma volt, hogy festő lesz, egy párszor elvitt festeni, és úgy látta, hogy van hozzá tehetségem. Amikor hetedik osztályba jártam, talált egy hirdetést a Kárpáti Igaz Szóban, az Ungvári Képzőművészeti Szakközépiskola felvételit hirdetett, de szerencsétlenségemre nem indult festészet szak abban az évben, amikor felvételiztem. Így a kerámia szakot választottam, mert ott tanítottak festészetet és szobrászatot is. Falusi gyerekként akkor még azt se tudtam, hogy mi az a kerámia. Fél év alatt úgy megtetszett, hogy azóta is „bele vagyok ragadva a sárba”. 1960-ban vettek fel, és félévtől már nyílt festészet szak, de én akkor már nem akartam átmenni.

– Kitől tanulta a legtöbbet az Ungvári Képzőművészeti Szakközépiskolában?

– Felvettek egy igen öreg fazekasmestert, aki a gyakorlati feladatokra tanított minket. Ő volt Bendik János, egy régi ungvári fazekasdinasztia leszármazottja, akinek minden őse, akit csak vissza tudott vezetni, fazekassággal foglalkozott. Nem volt művész, csak munkára tanított minket, de úgy gondolom, hogy a kerámiáról a legtöbbet tőle tanultam. Vele csináltunk agyagot, zománcot, angobot, ami egy agyagfesték, amelybe különböző oxidokat kevernek, így érve el különféle színeket. Az angobbal festett edényekre végül egy átlátszó zománcréteget égetünk a második égetéskor.

id hidi endre 2Tulajdonképpen Bendik Jánossal mindent kipróbáltunk, mindent csináltunk, amit egy fazekasnak csinálnia kell, még kemencét rakni is megtanított minket.

– Az Ungvári Képzőművészeti Szakközépiskola elvégzése után hogyan indult a karrierje?

– A katonai szolgálat után a szüleim azt mondták, hogy csináljak itthon egy műhelyt. Elmondtam nekik, hogy az miből áll, de biztattak, hogy majd mindenki segít. Négyen voltunk fiúk, testvérek, ők ugyancsak biztattak. Magam nem is fogtam volna hozzá, de a család biztatására belevágtam. Ahogy megcsináltam a műhelyt, öten állandó jelleggel dolgoztunk, a testvéreim és az apám. Eleinte fával égettem, később gázolajjal, 1970-től van villanykemencém. Akkor a Képzőművészeti Alaphoz felvettek olyan feltétellel, hogy ha lesz egész évben megrendelésem, akkor felvesznek állandó munkára. Úgy is történt, 1970-től 1995-ig a Képzőművészeti Alapnál dolgoztam. Minden ősszel volt összszovjet kiállítás a Szovjetunió valamelyik köztársaságában, annak alapján készült a következő évre a megrendelés, de nekem általában több volt, mint amennyi szükséges. Minden évben volt 10-15 új, a zsűri által elfogadott mintadarabom. Hivatalosan az egész család bedolgozó volt mellettem.

A bonyolult művészi tárgyakból csak tizenkettőt kellett készíteni, volt a tárgyakból kisszéria és nagyszéria 50 vagy 250 darab, de annál többet egyfajta termékből nem engedtek. Mi egyedi termékeket készítettünk, nem álltunk rá a sorozatgyártásra, mint a nagy gyárak.

– Jól meg lehetett élni abból, hogy valaki a Képzőművészeti Alapnak dolgozott keramikusként?

– Nem mondok árakat, mert ma már nehéz lenne viszonyítani, de abban az időben egy havi fizetésemből egy 230 kilós disznót meg tudtam venni. Tehát mondhatom, hogy elég jó fizetésem volt.

– A fazekasságnak volt Nagydobronyban hagyománya? Éltek itt fazekasok?

– Biztos, hogy voltak, de már fiatalkoromban az akkor legidősebbek sem emlékeztek rá. Viszont amikor az ősi portánkon a régi házat lebontották, megtaláltuk egy fazekaskemence maradványait a fundamentum ásásakor, de senki nem emlékszik rá, hogy mikor és ki használhatta. A kertben is mindig előkerült a földből egy-egy cseréppipa, meg kiskakas.

– Tehát a mesterség Nagy­dobronyban több generációnyi időre kihalt, és Endre bácsival éledt újjá. Van, aki tovább folytassa?

– Az idősebbik lányom és a fiam is folytatja ezt a munkát, ők gyakran korongoznak. A lányom ugyanott végzett kerámia szakon ahol én, Kaszonyba ment férjhez, az iskolában dolgozik, szakköröket vezet, és rendszeresen korongozik. A fiam a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett szobrászművész, ő jobban szeret fával, kővel dolgozni, de télen, meg ha olyan kedve van, ő is szokott korongozni. Az itt látható „áttört” edényeket, meg a lepkéket ő csinálta. Megtanulta, tudja, ha szüksége lesz rá, bármikor csinálhatja.

Három fiúunokám van. Balázs, a középső itt lakik, 12 éves, ő nagyritkán szokott korongozgatni. Tünde lányom nagyobbik fia már 18 éves lesz, Magyarországon akar tanulni, a legkisebb meg focista akar lenni.

Rengeteg, a szakközépiskolában keramikusnak tanuló fiatal is diplomázott nálam. A legtöbbnek félig-meddig én korongoztam ki a diplomamunkáját. Mindegyikük szeretné csinálni, de az otthoni megfelelő körülmények híján a legtöbben abbahagyják.

– Mennyiben változtak az ön által készített tárgyak a kezdetektől mostanáig?

– Ahogy az ember fejlődik, egyre bonyolultabb dolgokat is meg tud csinálni. Például az elején egyszerű vázákat, csuprokat, kisszilkéket készítettem, utána jöttek a különféle figurák, majd a reliefek. Akkor még nem fogtam bele óriási méretű padlóvázákba, később a nagy vázák mellett női figurát, vagy 60 cm nagy miskakancsókat is csináltam. Készítettem nagyméretű reliefeket is, például az ungvári vasútállomásra rendeltek tőlem egy 8 négyzetméter nagyságú domborművet, amely bemutatta az első vonatot és a mai modern vasutat. A munka elkészült, de soha nem láthatta senki a vasútállomáson, mert a politikai változások miatt nem volt, aki kifizesse, így később különböző részeit más-más személy vásárolta meg.

Ha valaki nem kísérletezik, akkor nem fejlődik.

– A műhelyben a villanymotorral meghajtott fazekaskorongon dolgozik. Saját gyártmánynak tűnik…

– A régi mesterek lábbal rúgták a korongot, például Bendik János is azt mondta, hogy az a jobb. De olyanon én már nem csinálnék nagyobb dolgokat, legfeljebb csuprokat 2-3 literesig. Voltak már akkor is villanymotorral meghajtott fazekaskorongok, de fogaskerékkel, meg szíjjal oldották meg a meghajtást, ami folyamatos és egyenletes sebességű forgást eredményezett, ami valóban nem jó. Én a Baltikumban láttam az enyémhez hasonló billenthető-motoros megoldást, ami csak akkor forgatja a korongot, ha lábbal megnyomom a pedált. Nem értem, hogy nem találták ki korábban ezt itt, nálunk is. Ezt a motoros korongot 40 éve, hogy így megcsináltuk ideiglenesen. Akkor úgy gondoltam, hogy ha jó lesz, akkor majd átcsináljuk szebbre, de olyan jól sikerült elsőre, hogy úgy maradt, ahogy volt, negyven éve nem volt idő vele foglalkozni. Ha elromlana, akkor újat kellene csinálni, de azóta is működik.

– Ha újra kezdhetné, ugyancsak ezzel foglalkozna?

– Nem tudnék okosabbat kitalálni a mostani eszemmel sem. Elmondhatom, soha nem unatkozom, mert bármikor átsétálhatok ide, a műhelybe, amíg be tudok mászni a korong mellé. Így az ember nem haszontalansággal tölti az időt. Innen nem küldenek nyugdíjba, addig dolgozhatok, ameddig bírok. Nem látszik, de ez nehéz fizikai munka. Nem véletlen, hogy lányok nem szoktak nagy méretű edényeket korongozni, egy nagy padlóváza elkészítéséhez fel kell tenni a korongra 5-6 kiló agyagot, ami komoly erőkifejtés nélkül nem indul el.

Ha az ember szeret agyaggal dolgozni, akkor nem unja meg ennyi éven át sem, ha meg nem szereti, akkor odáig se jut el, hogy élvezze ezt a munkát.

– Van-e olyan fontos cél, amit nagyon szeretne elérni?

– Azt szeretném, hogy amíg élek, mindig tudjak dolgozni. Az embernek mindig kell legyen célja, de hetven éven túl már nem merek tervezgetni.

Badó Zsolt