Kicsúfolt lányok és borra cserélt tengerikoszorúk

Rovatunkban ezúttal a beregszászi járási Gut község hagyományait mutatjuk be.

A sárgatúrótól a tejeskávéig

Az ünnepekhez, jeles eseményekhez kötődő hagyományokról Darcsi Jolán mesélt.

A karácsony megünneplése szenteste, december 24-én éjjel vette kezdetét. Nyolc-tíz fő, leginkább rokonok, barátok összeálltak, s megkántálták a családtagokat. A Mennyből az angyalon kívül leggyakrabban Az Istennek Szent angyala és a Mennyből jövök most hozzátok című/kezdetű dalokat énekelték. A kántálókat kaláccsal, borral kínálták, aminek elfogyasztása után azok mentek is tovább. Sokszor éjfélig is kántáltak. Másnap pedig, december 25-én reggel már jöttek a karácsonyt köszöntő kisfiúk. A karácsonyi étkek az egyszerű rétes, a sült kolbász, a leves, a töltött káposzta és a pörkölt voltak.

Szilveszterkor éjfélre templomba mentek a hívek. Ismét összeverődött a rokonság, s hajnalig kántáltak. Reggel pedig kezdődött (vagy inkább folytatódott?) a köszöntgetés. Szerencsét hozott a házra, ha az első köszöntő férfi vagy fiú volt. No, de tréfálkoztak is alkalmasint a legények. Megtörtént, hogy egy bírfás szekeret szilveszter éjszaka szétszedtek, aztán az ól tetején rakták össze. Biztos nagyot nézett a gazda reggel!

A nagyböjti tilalmak leginkább a nagyhétre és nagypéntekre voltak jellemzőek. Ekkor sem húst, sem zsíros ételeket nem fogyasztottak. Volt helyette gyümölcsös lé (gyümölcsleves), vagy épp tört paszuly. A feltámadás ünnepére rétes kalácsot, sárgatúrót készítettek, tojást főztek, hímeztek. A legelterjedtebb és legkedveltebb tojásfestési mód a hagymahéjban való főzés volt. A locsolkodásért a kicsiknek hímes tojás járt, míg a nagyobbakat a háziak behívták, innivalóval, kaláccsal kínálták.

Sárgatúró: a tejet feltették főni a spórra, majd aludttejet adtak hozzá, amitől a tej összehúzódott. Került bele felvert tojás is (ettől lett a túró sárga), de cukor nem minden esetben. Tilból (gézből) egyfajta zacskót varrtak, amibe beleöntötték a tej és aludttej elegyét, majd felakasztották, hogy a benne lévő savó kicsöpögjön belőle. Miután kicsöpögött, s a túró összeállt, felszeletelve elfogyasztották e jellemzően húsvéti étket.

Guton is ismert és élő hagyomány volt a kongózás. Ennek célja azoknak a lányoknak a kicsúfolása volt, akik farsang, s ezzel együtt a lakodalmi időszak végéig nem mentek férjhez. A fiatal fiúk csapatba verődtek, végigjárták a falut utcáról utcára, s megkongózták a pártában maradt (vén)lányokat. A náluk lévő botokkal zajt keltettek, a rekeszt (kerítést) verték, s azt kiabálták a lánynak (aki természetesen nem ment ki az őt „megtisztelő” fiúkhoz): „Húshagyó, itt is van egy vén tinó!” (a húshagyó kedd a nagyböjt kezdetét megelőző nap). Ezt a bókot persze minden hajadonon maradt lány megkapta. A kongózás hagyománya nem merült feledésbe. Legutóbb a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének (KMKSZ BKSZ) hagyományos farsangi bálján mutatták be a guti gyerekek közönség előtt.

Május elsejére azok a lányok kaptak májusfát, akiknek udvarlójuk volt. A komoly udvarlók éjjeli zenét is adtak a lánynak, aki nem ment ki a házból, de meggyújtott egy gyertyát az ablakban, hogy jelezze, elfogadja azt. A kapuk, kisajtók ellopása és – sokszor végérvényesen való – eltüntetése régen is szokás volt. No, de nem csak májusfa kerülhetett a lányok kapujára! Ha ugyanis a fiúk nem kedveltek egy lányt, mert az például nagyon büszke volt, akkor bokrokról vágtak le ágakat, s azokkal aggatták tele a lány otthonának kapuját.

Tréfálkozásra való alkalmaknak bizonyultak a disznóvágások is. Ilyenkor a fiatalok különböző maskarákba bújtak, s mentek mindenhova, ahol épp disznót vágtak. Az 5-6 tagú társaság köszöntötte a gazdát, majd továbbállt – de nem üres kézzel, mert az „ügyesek” sokszor kicsempésztek az ingujjukban egy szál kolbászt is, ha sikerült.

A KMKSZ Guti Alapszervezete 1991-ben szervezte meg első alkalommal a Guti Pünkösdi Napok nevet viselő rendezvényét az ünnephez kötődő hagyományok, népi játékok bemutatása céljából. A rendezvény alatt megválasztották a pünkösdi királyt és királynét, számos kulturális programra, felvonulásra és utcabálra is sor került. A lassan hagyománnyá vált programot 19 esztendőn át minden pünkösdkor megszervezték. A 20.-ra a szervezőktől független okok miatt azonban még nem került sor. Sin József, a KMKSZ BKSZ elnöke, egyben Gut egyik polgára elmondta, hogy a KMKSZ helyi vezetői nem adják fel, hisz nemcsak a község apraja-nagyja várja a jubileumi, 20. rendezvényt, hanem a környékbeliek és sok anyaországi is. Lőrinc Klaudia, a Rákóczi-főiskola végzős hallgatója évfolyammunkáját írta a rendezvény történetéből, s mint elmondta, szívesen megírná a folytatását is e nagyszerű rendezvénynek.

A kendert betakarítása után kévékbe kötve az udvaron kiszárították, majd 8-10 nap áztatás következett a Mérce vizében. A kiszedés, szárítás, tillás (tilolás) s a kendermegmunkálás többi munkafolyamata után következett a fonó. Itt a fiúk elleselték (ellopták) a lányoktól az orsót, amit nem is adtak aztán vissza ingyen. A tolvaj ilyenkor leült a szoba közepére tett kisszékre, s mondta: „Almát rázok!” Valaki rákérdezett: „Hány pár pottyan?” A széken ülő mondott egy számot, majd ismét kérdés következett: „Ki szedi fel?” Ekkor a fiú az orsó tulajdonosának nevét mondta, s a lánynak annyiszor kellett megcsókolnia, megpuszilnia a fiút, ahány pár alma lepottyant a párbeszéd szerint. Ha ezt a lány nem akarta, akkor az orsón lévő fonalat felmotollálták az utcán egyik rekesztől a másikig. Joli néni elmesélte, hogy az ő édesanyja az „almarázást” nem engedte a házukban. Neki viszont mindig volt egy orsónyi fonal elrejtve, hogyha anélkül térne haza, azért legyen mit felmutatnia édesanyjának.

Nagy társaságban zajlott a tengerihántás is. S bármily meglepő, itt is volt alkalom valami huncutságot elkövetni. A tengerin annyi csuhét hagytak, hogy azt koszorúba lehessen kötni. A fiúk dolga volt, hogy azt aztán elhordják, kiakasszák az eresz alá. De néha a koszorúk nem jutottak el az ereszig, mert borért eladták.

A virrasztókon éjfélig, sőt, hajnalig is ott maradtak a rokonok, szomszédok. Őket apróra vágott szalonnával, kenyérrel, pálinkával kínálták.

A lakodalom előtt két nappal járt a nagyvőfély egy fiatalabb fiúval hívogatni. Előbbi az esküvőn kendőt, utóbbi szalagot kapott. A vendégek délelőtt 10 órára megérkeztek a vőlegény házához. Őket egyszerű tejeskávéval kínálták.

Joli néni szerint gyerekkorában voltak olyan személyek, boszorkányok, akik képesek voltak összeboronálni erejükkel két fiatalt, vagy épp elmarni őket egymástól, ha valamelyikükre egy harmadik vetett szemet. Meg tudta rontani a tehenet is, amely aztán nem adott tejet. Édesapja mesélte neki, hogy egyszer az ő óljukban is megjelent éjszaka egy asszony. Ő akkor még fiatal fiú volt, s az ólban aludt (ez gyakori volt, kellett legyen valaki a jószág mellett). Amikor meglátta az asszonyt, lóra pattant, s a kovácsnál megpatkoltatta az asszonyt. Így reggel kezén, lábán patkó volt. Ha egy gyerek nagyon sírt vagy meg volt ijedve, akkor elvitték a mondóhoz, aki képes volt megmondani, hogy a gyerekre nem rontást tett-e valaki, s ha igen, az illető nő vagy férfi volt-e, s hogy nézett ki (így a szülők felismerhették a tettest).

Sas, állófogas, koporsó

– Mindig is szerettem a famunkát, ezért is próbálkoztam meg vele – mondta el Tóth Imre. – Régen mindenféle faragványokat készítettünk a kolhozban. A kolhoz után Magyarországon dolgoztam. Ezért 10-12 évvel ezelőtt kezdtem csak el komolyabban foglalkozni fával. De nem tanultam a famunkát sehol. Kasza- és baltanyelekkel, egyéb apróságokkal kezdtem. Szoktam asztalokat, hokedliket, állófogast is készíteni. Ajtók, ablakok készítését nem szoktam elvállalni. Nincs hozzá anyagom, szerszámom. Készítek koporsókat is, vagy nyolc éve. Ez a legnagyobb dolog, amit készíteni szoktam. Annak úgy kezdtem neki, hogy a baptista gyülekezettől kérdezték, nem készíteném-e el, ha megveszik az anyagot hozzá. Azóta már mások is kértek, így most már vannak készen is, hogy ha kellene, rögtön meglegyen. Körülbelül másfél nap alatt elkészül egy.

Nemcsak szerénységből jeles

Tóth Jolán hímzéssel, horgolással, szövéssel is foglalkozik.

– Kislánykorom óta érdekelt a kézimunkázás. Apránként tanultam meg. De régen is csak a magam kedvére foglalkoztam ezzel, mert akkoriban már annyira nem ment a staférungkészítés. Nézegettem kézimunkakönyveket, hogy milyenek a különböző hímzések, de sok mindenre saját magam próbáltam rájönni. Tudok keresztszemesen hímezni, kötni, horgolni, subázni is. Megrendelésre és eladásra nem készítettem semmit. Nem vállaltam el, mert ahhoz profinak kell lennie az embernek, én pedig nem vagyok az. Leginkább hímezni szeretek. A mintákat általában könyvekből nézem ki, és saját magamnak rajzolom le őket.

Mivel Tóth Jolán több munkáját is láttam, elmondhatom, hogy túl szerény, mert ami keze alól kikerült, az nemcsak szép, de a mintákat és kidolgozásukat alaposan szemügyre véve hihetetlen pontosságról is tanúskodik. Sőt, a szövésben is otthon van.

– A pokrócszövést leginkább anyósomtól lestem el. Akkoriban nem voltak még annyira szőnyegek, pokróc kellett a házba. Ha volt szabadidőm, leültem szőni, de olyan, hogy egész nap azzal foglalkozzak, soha nem volt. Két-három nap alatt azért elkészült úgy 10 méter pokróc, ha volt rá időm. Ebből sem készítettem eladásra vagy megrendelésre, csak saját szükségletre, esetleg a rokonságba, a testvéremnek egy-egy darabot.

Az említett testvértől, Jaró Katalin könyvtárostól megtudtam, hogy a településen rendezett ünnepségeken ki szokta állítani testvére munkáit. Bemutatta már őket Beregszászban is, s nem egyszer szeretettek volna vásárolni is belőlük. Eladásra viszont nem került sor, mivel: „Minden kis munkája az övé, nagyon szereti őket, s ki is köti nekem, hogy nehogy eladjak közülük valamit. Minden, amit készít, a szívéhez nő, mire befejezi. Mindig mondja, hogy vigyázzak rájuk, és vissza is vigyem őket. Pedig a keresztszemeseket például kifejezetten kérték már, hogy adjam el.”

Papucs és körbefont kancsó

– Gyerekkoromban kezdtem el csuhézni – mesélte Pocsai Erzsébet. – Nálunk, Visken, mindenki foglalkozott ezzel, az idősebbek és a gyerekek is. Engem édesanyám tanított. Kezdetben bevásárlótáskákat, kenyér- és gyümölcstartókat, papucsokat, fésűtartókat kötöttünk. Volt egy cég a Huszti járásban, amelyik foglalkoztatta a viskieket. Oda kellett leadni az elkészített dolgokat. Édesanyámék is ott dolgoztak, én pedig besegítettem. A cég aztán megszűnt, de Visken ma is sokan foglalkoznak még ezzel. Tíz éve élek Guton. Ki szoktam vinni a munkáimat hetente egy-két alkalommal Beregszászba a piacra, és szoktam leadni turistaboltokba is, ha kérik. Nagyjából tízféle dolgot szoktam készíteni, többek között gyümölcstartókat, papucsokat, fazékalátéteket. A férjem is besegít a munkába. Van, hogy a piacon odajönnek hozzám emberek, hogy nem tudnék-e körülkötni egy üveget, kancsót. Ilyenkor a férjem elkészíti a keretet, én pedig azt, amit kértek. Szeretem ezt csinálni. Szeretet és türelem nélkül nem is lehet.

Hagyományok terén van tehát mire büszkének lenniük Gut lakosainak. Legyenek is azok!

Akinek van kiegészíte­ni­valója Gut múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.