Különbség szabadság és szabadság között – interjú Gyevi-Bíró Eszterrel

Október 15-19. között a Szabadság című projekt keretei között a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színészképzés szakja Beregszászra látogatott. A színészképzés szak diákjai előadásában két színdarabot láthatott a kárpátaljai közösség. A csoportról és a projektről Gyevi-Bíró Eszterrel, a Nemes Nagy Ágnes Szakgimnázium drámatanárával beszélgettünk.
– Milyen program keretén belül van itt a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színészképzés szakja?
– Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által Határtalanul címmel kiírt pályázat által, ami arról szól tulajdonképpen, hogy egy olyan kulturális csereprogram jöjjön létre az anyaország és egy határon túli magyarlakta terület között, amely során valamilyen akció vagy program megvalósul. Én írtam egy hosszú programtervezetet és egy programleírást, ami Szabadság néven futott, s az volt a lényege, hogy együttesen dolgozva egy kárpátaljai intézmény és egy budapesti művészeti szakgimnázium – ez a Nemes Nagy– valamilyen produktumot hozzon létre, aminek a fókuszában a szabadság áll. Az egyéni szabadság vagy közösségi szabadság együttesen. Engem az érdekelt, hogy mi a különbség felfogásban és életérzésben egy kárpátaljai magyar fiatal és egy budapesti magyar fiatal szabadságérzete között.

– Hogy látja, milyen különbségek vannak a magyarországi és a kárpátaljai fiatalok között?
– Többféle szinten és többféle témában tudnám felsorolni a különbséget Magyarország fiataljai, főleg a budapesti fiatalok és az itteni fiatalok között. Nyilván, mi nem élünk olyan környezetben, hogy háború veszélyeztetne, de a mindennapjaink nekünk is küzdelmesek és az iskoláknak a léte bizonyos helyzetekben ugyanolyan bizonytalan vagy nehézkes. Küzdünk azért, hogy megmaradjunk és jók legyünk folyamatosan, de nem az a fajta küzdés, mint ami itt van. Nemcsak a háborúról van szó, hiszen természetesen nem véletlenül választottam ezt a szót. A szabadság alatt azt is értem, hogy esetleg ha előjön-e az – de nem provokatívan, mert nem akarok politizálni –, hogy milyen érzés itt magyarnak lenni és ott magyarnak lenni, az ott magyarnak lenni. Az, legalábbis a mostani kormány alatt talán kicsit érdekesebb kérdés, de egészen eddig mi voltunk az Anyaország. Magyarország a magyarokról van elnevezve (mosolyog), de mi is nemzetiségünkben egy sokféle összetételű nemzet vagyunk. Ez is mindig téma, csak nem annyira erőteljesen és nem a lét kérdését jelenti, mint itt. Nekem mindig nagyon fontos volt az, hogy az itteni magyar gyerekeknek a magyar beszéde élő legyen. Itt is olyan előadásokat csináltam, amit értenek és tudnak követni, a nyelvében él a nemzet-elvet tudják vallani. Félénkek, nagyon kevéssé kommunikálnak az itteniek, a workshopok alatt, amikor különböző tantárgyakat ismertettünk meg velük – mozgásgyakorlatok, a beszédgyakorlatok, a drámamesterség, stb. Ami nekünk a mindennapos otthon, abban itt nagyon visszahúzódóak, félnek megmutatni magukat. A mozgásgyakorlatokat én tartottam, s azt tapasztaltam, hogy láthatóan félnek a testükkel bármit is kezdeni, szégyenkeznek, még megszólalni is félnek, akár amiatt, hogy van egy speciális kiejtés itt Beregszászon és általában Kárpátalján. Amitől talán félnek, hogy megmosolyogják őket emiatt, pedig a budapestiek is speciális kiejtéssel rendelkeznek. Én tíz éve dolgozom itt a beregszászi színházzal (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház – a szerk.), és pont a beregszászi felnőtt színészek szokták mondani, hogy úgy affektálok, mint egy budapesti, én ezt nem is tagadom. A színészet irányában kevésbé képzett, félénk gyerekekkel találkoztunk. Én úgy kezdtem az egész együttlétet, hogy előre mondtam, hogy lesz különbség, amit inkább fedezzünk fel, minthogy röhögjünk ki, amit inkább tegyünk magunkévá és akár fogalmazzunk meg, mint sem hogy féljünk, esetleg titkok vagy tabuk szülessenek. De ezzel a különbséggel együtt is mi magyarok vagyunk, ugyanazt a nyelvet beszéljük, és jó lenne, ha ezen a nyelven tudnánk játszani, mivel hogy ahhoz értünk (nevet).

– Az idelátogató osztály hogyan fogadta Beregszászt, hogy tetszett nekik itt?
– Eleve a hírt nagy örömmel fogadták, tudták Ivaskovics tanár úrnak (Ivaskovics Viktor színész, Gyevi-Bíró Eszter férje – a szerk.) a származását, ő nem tagadta, nem is tudja és nem is akarja azt, hogy kárpátaljai, hogy itt dolgozott, alkotott, és amennyire lehet, most is itt van a beregszászi színház kötelékében. Tudták azt is, hogy én tíz éve ide járok, sokat meséltem. Ismerték a színháztörténelemből a színház történetét, munkásságát, Vidnyánszky Attila rendezőt is. Nagyon örültek, hogy végre láthatják azt a fészket, ahol annyi fantasztikus dolog született. Beregszász mindig is egy kulturális átállást jelent budapesti fiatal számára, nem azért, mert vertikális különbségek lennének, és az itteniek kevesebbek lennének, hanem horizontálisan, amit fel kell dolgozni és ezzel együtt kell elfogadni és szeretni. Én azt érzem, hogy erre ők teljesen alkalmasak, és ezt meg is tették. Nagyon boldog vagyok, hogy végre meg tudtam mutatni nekik Beregszászt.

– Meséljen a diákokról és az itt bemutatott darabokról.
– Ezek a fiatalok is tanulnak olyan tantárgyakat, mint például történelem és matematika, és emiatt se tudunk mindig új előadásokat létrehozni. Az itt bemutatott előadások a tavalyi színjátszó fesztivált nyertes előadásai. Ez nagy büszkeségünk, amit el is mondtam a két előadási szünetben. Fontos volt ez a bemutatkozás, hogy letegyük a névjegyünket, hogy mi itt vagyunk, ezekért a dolgokért élünk-halunk, szeretjük a színházat, mi ezt hoztuk létre az elmúlt évadban, és hogy ezt tudjuk hozni. Mát nem is tudunk volna, mert nem az van, hogy van egy tíz előadásból álló repertoárunk, amiből csak a díjnyerteseket hozzuk, hanem általában két, maximum három előadást hozunk létre. A mezők fehér lovagja egy szláv eredetű előadás, aminek az elemei, például Baba Jaga története jobban ismerős itt, mint Budapesten. Nálunk sokáig volt egy orosztagadás, ugye, elnyomóknak vettük az oroszokat annak idején még a szocializmusban, én még emlékszem, hogy emiatt nem is volt divat nálunk az oroszt tanulni – történetesen én jó voltam oroszból, bár már elfelejtettem nagyon gondosan. Mégis úgy éreztük, hogy izgalmas lesz az itteni közönségnek, és szerintem nem is tévedtünk, mert óriási sikere volt, állva tapsoltak, amit azért nem mindig szoktak tenni, és az előadás alatti mosolyok és lelkesedés is azt mutatta, hogy betalált a választás.

– Mit szóltak a diákok ahhoz, hogy kárpátaljai közönségnek fognak játszani?
– Élvezték, hogy játszhattak, nagyon boldogok voltak, hogy megmutathatták. Én mondtam nekik, kicsit misztifikáltam a helyet, hogy ez mégis csak a beregszászi színháznak a fészke, és hogy ez fantasztikus érzés. Léptek már fel a Nemzeti Színházban, akkor sem féltek. Nem arra neveljük őket, hogy féljenek, arra neveljük, hogy magabiztosak legyenek, de közben elfogadóak, nyitottak, de azért védjék magukat.

– Említette az itteniek félénkségét. Pedagógiai szempontból nézve hogyan lehetne ezt a problémát megoldani?
– Csak képzésekkel, drámákkal „bombázva” őket. Az nekem különösen fájdalmas, mikor egy fiatal nem ismeri a saját testét, fél benne létezni, mert ez nagyon sok mindent von később maga után, akár egy nem kellően kezelt szexualitást vagy egy olyanfajta testkultúrát, amit idősebb korban már nehezebb nyitottá tenni. Az nagyon fontos lenne, hogy az ember békében éljen a testében. Magyarországon több lehetőség van a gyerekkortól kezdve a lelket ilyen téren próbára tenni, és aztán, ha művészeti gimnáziumba kerül, akkor utána dübörögjenek ezek az órák. A diákjaink felvállaltan léteznek a saját testükben. Nagyon fontos, hogy vannak helyzetek, amikor szembe kell nézni önmagunkkal. Én nem akarok vékony lányokat nevelni. El kell fogadni. Ha valaki 70 kilósan érzi jól magát, az tök jó, csak akkor mondjuk ki, ez fontos dolog.

– Lesz-e a látogatásnak folytatása?
– Nekem Kárpátalja örökké a szívem csücske marad. Nem csak azért, mert Viktort innen elhappoltam, és azért szeretnék valami mást visszaadni, hanem azért is, mert apám halálának a pillanatában tudtam meg, hogy a dédapám itt született Beregszászon, a Szőlőskert utcában. Tudtam, hogy szász vagyok, annak is nézek ki. Kiderült, hogy 1910-ben innen vándorolt ki a dédapám. Döbbenetes volt, azt éreztem, hogy nem kell magyarázatra szoruljon az én szerelmem Beregszász iránt, egyszer csak kaptam ezzel egy magyarázatot.

– Szeretnének-e a csapattal újra eljönni?
– Ha jövőre nem is, mert jövőre már szeptembertől újabb kilencedikesek jönnek, és őket még nem biztos, hogy kihoznám. De nem azért, mert féltem őket az itteni közbiztonságtól, hanem azért, hogy olyan csapatot hozzak, akik nyitottak, elfogadóak és együttérzőek, hogy lássák azt, hogy itt hogy élnek a fiatalok. És igenis azt akarom, hogy amikor visszamennek, akkor azt mondhassák, milyen szerencsém van, hogy történetesen ott születtem, mert sokkal könnyebb a dolgom, és nem kell a magyarságomat szégyellnem vagy azért kiállnom, harcolnom. Ez egy fontos, személyiségfejlesztő tréning is egyben a tanítványaim számára, de ebbe csak akkor lehet belevinni a gyerekeket, ha már megalapoztunk valamit. Tehát jövőre nem biztos, hogy visszajövünk, de visszajövök 2 vagy 3 év múlva. Most kezdek egy mesét rendezni itt, a beregszászi színházban november 14-től. December 14-én lesz a bemutató, egy szláv mesét dolgozunk fel, a 12 hónapot, úgyhogy én mindig itt leszek a gyerekekért a gyerekekkel.

Szabó Kata
Kárpátalja.ma