Nagyszőlősön is él a márciusi ifjak szelleme

Kárpátalja magyarsága még sohasem ünnepelte ilyen felhős ég alatt március 15-ét, mint az idén. De felhős ég helyett akár Damoklész kardját is emlegethetjük, hisz’ Damoklész kardjaként függ felettünk az erőszakos ukránosítás veszélye, melynek szellemében az új nyelvtörvénytervezet olyan agyrémeket is tartalmaz, hogy a nemzetiségi – esetünkben magyar – nyelvű újságok tartalmazzák a magyar cikkek ukrán fordítását, vagy hogy színészeink magyar szavait – magyar közönség előtt! – ukránul szinkrontolmácsolják. Ám míg a szélsőségesek elméjét megháborítja a sovinizmus őrülete, addig vidékünk magyarsága méltóságteljesen, hideg ésszel, de forró szívvel ünnepelte meg egyik legfenségesebb nemzeti ünnepünket. Többek között Nagyszőlősön is…

A Perényi Zsigmond Középiskola zsúfolásig telt dísztermében elsőként Kudron Zoltán, a KMKSZ Nagyszőlősi városi szervezetének elnöke köszöntötte a megjelenteket. „Magyar vagyok. Büszkén tekintek át/ A múltnak tengerén, ahol szemem/ Egekbe nyúló kősziklákat lát,/ Nagy tetteidet, bajnok nemzetem” – idézte Petőfi Sándor Magyar vagyok c. költeményét. Majd kifejtette: „Petőfi Sándor 1847 februárjában vetette papírra e sorokat. Alig több mint egy évvel később, 1848 márciusában pedig a nemzet egy újabb, egekbe nyúló kősziklát emelt. És azóta mi, magyarok – éljünk bárhol is a világban – minden év március idusán összegyűlünk, hogy a költő szavaival élve, áttekintsünk a múltnak tengerén, és szemünkkel azt a bizonyos kősziklát keressük.”

„A forradalom és szabadságharc eseményei alig másfél évet ölelnek fel, de a ’48-as bátrak nagy utat jártak be addig, míg annak a bizonyos égbe magasodó kősziklának a csúcsára kitűzték a szabadság lobogóját – folytatta Kudron Zoltán, felidézve a forradalmat megelőző reformkort, amikor – mint fogalmazott – a zsarnokság béklyói alól szabadulni vágyó nemzet nem vérrel és karddal, hanem az ország és a lelkek békés felemelésével akarta kivívni jogait az elnyomó Habsburg-hatalom ellenében. S forradalmáraink még a legutolsó pillanatban is azt nyomtatták nevezetes kiáltványuk, a Tizenkét pont tetejére: »Legyen béke, szabadság, egyetértés!«” A reformkorról szólva azután Kudron Zoltán felvázolta ezt az új Magyarországot építő, nagyszerű időszakot, amikor az országépítéshez mindenki legjobb tudása szerint járult hozzá. És színre léptek politikai zsenijeink – Kossuth, Széchenyi, Kölcsey, Batthyány –, akik országgyűlésről országgyűlésre haladva, a nemesség és a jobbágyság fokozatos érdekegyesítésével és kiváló politikai érzékkel előkészítették 1848 változásait.

– „»Mit kíván a magyar nemzet?« – állt a Tizenkét pontban – idézte újból a nevezetes kiáltványt a szónok. – És mit kívánunk mi, itt, kárpátaljai magyarok? Egy olyan, európai országot, ahol büszkén élhetünk magyarokként, emelt fővel beszélhetünk és tanulhatunk magyarul, és büszkék lehetünk nemzetünkre. A márciusi ifjak – köztük Petőfi, illetve Kossuth, Batthyány és a többi kiváló politikus példája minket is kötelez: minden tehetségünket, akaratunkat és legjobb tudásunkat fordítsuk a közösség érdekében végzett alkotó, jobbító munkára. Egyszer pedig majd el kell számolnunk az elvégzett munkával. Mert, ahogy Széchenyi fogalmazott: »Az ember annyit ér, amennyit használ«” – zárta felszólalását.

Dr. Torzsa István beregszászi magyar konzul történelmünk egyik legfényesebb napjának nevezte 1848. március 15-ét, mely világosságot hozott, amit viszont sötétség követett. Felvázolta szabadságküzdelmeinket, a Rákóczi-szabadságharctól – 1848–1849-en át – 1956-ig. Melyek bár elbuktak, de a magyar nemzet él, miközben hol vannak már szabadságharcaink eltiprói, hol van már a Habsburg Birodalom, a cári Orosz Birodalom, a Szovjetunió?… Majd beszéde végén felolvasta Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek az ünneplőkhöz intézett köszöntő levelét.

Józan Lajos nyugalmazott huszti református lelkész nemzetünket lelkesítő eseménynek nevezte az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot. Megemlékezett a szabadságharc mártírjáról, Perényi Zsigmondról, akinek a szobra itt áll, az ő nevét felvett iskola – az egykori ugocsai vármegyeháza – parkjában, akinek az alakja előtt Kossuth is meghajolt. Majd a Nagyszőlőstől a Máramarosi-havasokig hullámzó hegytenger képét felidézve, történelmünket is olyan folyamatként mutatta be, melyben egymást követték a magasba törő hegycsúcsok és a mély völgyek, voltak felfelé emelkedő, lelkesítő időszakok és nagy mélységek. De nekünk sem szabad elvesztenünk a reményt, és nem szabad engednünk a negyvennyolcból…

Székely László magyarországi, Kazinczy-érmes költő elszavalta a jelenlegi kárpátaljai körútja során előadott, az alkalomhoz illő néhány versét. Majd színre léptek a Perényi Zsigmond Középiskola diákjai, akik szépen koreografált néptáncokat mutattak be, illetve dramatizált formában megjelenítették 1848. március 15. pesti eseményeit, s zenés-irodalmi összeállítással is hitet tettek a magyarság iránti szeretetükről. És nagyon jól illett jelenünkhöz az a csak azért is kiállást sugárzó dal, mely szerint „Megőrzöm, tanítom, továbbadom, szüleink nyelvét gyerekeinktől elvenni nem hagyom!”

A rendezvény végén a megjelentek megkoszorúzták Perényi Zsigmond szobrát. Nekem pedig ma is fülemben cseng a dal, hogy „szüleink nyelvét gyermekeinktől elvenni” nem hagyhatjuk. De ehhez – nyelvi, oktatási jogaink védelmében minden – ismétlem: minden! – törvényes és békés, de hatásos eszközt be kell vetnünk. Hogy el ne söpörjön minket az asszimiláció kelet felől gomolygó vihara…

Lajos Mihály