Kezdőlap » Kárpátalja » Kultúra » Nyitott füleknek és nyitott szíveknek énekelek. Interjú Kátai Zoltánnal

Nyitott füleknek és nyitott szíveknek énekelek. Interjú Kátai Zoltánnal

A közelmúltban ismét Kárpátalján turnézott, és többek között a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán is fellépett Kátai Zoltán ismert históriás énekmondó, akivel az előadás után beszélgettünk.

– Mikor kezdted ezt a típusú muzsikálást, a históriás énekek előadását?

– 1983. január 1-jétől szabadfoglalkozású előadóművész lettem. Azóta próbáltam ebből megélni, de ez nem könnyű megélhetés. Tinódi Lantos Sebestyénnek sem nagyon sikerült annak idején, ő is inkább a felesége patikájából éldegélt Kassán, és megpróbált támogatókat keresni. Csakhogy akkor még volt mecenatúra, ma pedig a művészetnek és tudománynak nem nagyon található mecenatúrája. Még a képzőművészetnek úgy-ahogy, de a népzenének és a históriás énekeknek egyáltalán nincs magánjellegű támogatottsága. Szerencsére állami szinten a népzenének megjelent a mecenatúrája, arra gondolok, hogy zeneakadémiai szintre emelkedett a népzeneoktatás. És ott a legjobbak tanítanak, azok, akik elkezdték feltámasztani a népzenét az egész Kárpát-medencében. Nem említek neveket, mert biztosan kifelejtenék valakit véletlenül, és az méltatlan lenne hozzájuk. Nagyon remélem, hogy egyszer a magyar régi zene vagy régi magyar zene is a helyére kerül, és egyszer talán még zeneakadémiai rangra is emelkedhet. Néha vannak ugyan régizene-előadások a Zeneakadémián, de nincs oktatása, módszertana, tanterve még alap- és középfokon sem, nemhogy zeneakadémiai szinten. A népzene korábban elkezdte magát megszervezni alsóbb szinteken is, így mára eljutott a legfelső szintig.

– A rendszerváltozás után Magyarországon fellendült a hagyományőrzés. Hagyományőrző csoportok jöttek létre, példaként a Szent György Lovagrendet említhetném, melynek tagja vagy. Ott van igény az ilyen jellegű fellépésekre, szoktak invitálni hagyományőrző bemutatókra?

– Nem annyira a hagyományőrző bemutatókra. A Szent György Lovagrendnek vannak rendezvényei, melyeken általában részt veszek egyszerű fekete kappás lovagként, de gyakran fellépőként is. Szombathely mellett lakom másfél éve, Szombathelyen szoktam az ottani Szent György Lovagrend által szervezett jótékonysági koncerteken fellépni. Ami a többi hagyományőrző társaságot illeti, ők igen különbözőek, viszont igen tartják magukat ahhoz a korszakhoz, melyet kiválasztanak: vagy a honfoglalás kora, vagy a XVI. századi végvári küzdelmek kora, Bocskai hajdúinak kora, vagy az 1848-as huszárok világa. Én leginkább ezeket ismerem. Nagyon jó barátom páldául a gútai, felvidéki Vermes István lovasíjász. Ők a honfoglalás kori hagyományokat őrzik, gyerektáborokat szerveznek, ahová gyakran el szoktam menni. Ugyanilyen jó barátom Kassai Lajos is, de őhozzá nehezebben jutok el, mert nekem az messzebb esik. Jó barátom Csepin Péter hosszútávú lovagló, aki nemrég tért haza társával, Bakó Sándorral együtt Svédországból. Várpalotáról indultak el, és megjárták Svédországot lóháton, XVI. századi körülmények között. Van egy jó baráti társaság, s köztük egy jó barátom Gyergyóban, ők inkább Bocskai korát őrzik, és vannak ’48-as huszár barátaim is. Legutóbb jó ismerősöm lett Kickinger Zoltán, az Esterházy-huszárok ezredese, aki Ausztriában él, de magyar, és nem mellesleg hegedűkészítő. És ne felejtsem ki a salánki hagyományőrzőket sem, bár az ottani hagyományőrző táborba még nem sikerült eljutnom, de tervben van.

– Remélem, a hagyományőrzés igazi reneszánsza még csak ezután következik, a táborba pedig szeretettel várunk.
Kikkel zenéltél együtt pályafutásod alatt? Cseh Tamás mellett, akinek ma egyik dalát előadtad, vannak-e még hozzád hasonló mentalitású művészek?

– Kezdeném azzal, hogy Dinnyés József vett rá arra, hogy legyek szabadúszó. El kellett döntenem, népművelő akarok-e továbbra is lenni a győri megyei művelődési központban, vagy énekelni akarok. A kettő együtt nem ment, mert a munkám mellett nemigazán tudtam utazgatni. Ekkor szabadúszó lettem, és Dinnyés Jóskánál laktam vagy másfél évig. Aztán még abban az évben összeismerkedtem Kecskés Andrással és a Kecskés Együttessel. Egy ideig úgy tűnt, beállok az együttesbe, de az akkori létbizonytalanság miatt ez csak úgy működhetett volna, ha van mellette munkám. Ám én akkor már eldöntöttem, hogy szabadúszó leszek. Ekkor találkoztam az akkor még létező Mákvirág nevű zenekarral és Szíjjártó Csabával, aki most éppen brazíliai magyar nagykövet. Beálltam a zenekarba, és ott működtem tizenegy éven keresztül. Aztán 1986-ban ismerkedtem meg Cseh Tamással… Meggyőződésem, hogy ő volt a XX. század magyar históriás énekmondója. Egyedül ő énekelt például a Széna téri kitörési kísérletről, amely tabu témának számított… Vagy például a Születtem Magyarországon című dala is gyönyörű esszenciája ennek a kornak. Ez ugyanaz a zene, mint a XVI-XVII. században Tinódi Lantos Sebestyén vagy Vatai Ferenc históriás és moralizáló énekei, csak modern nyelvezettel és modernebb hangzással. Én a XVI. század zenéjét azért szeretem annyira, mert az a magyar reformáció zenéje. Az akkor született dallamok ma is élnek, mert kiállták az idő próbáját. Ha nem lettek volna jók, a gyülekezetek a maguk szája íze szerint átalakították volna őket. A népdalokat is kitalálta egyszer valaki. De aztán a közös énekelgetések során koptak, tisztultak, mint a szikladarab, amelyből a folyó simára mosott, fényes kavicsot csiszol. Zenész füllel hallgatva ezek a régi dallamok bizony nagyon pontosan átgondolt és megszerkesztett melódiák. A kor szokása az volt, hogy a közismert szövegekre szerkesztették az énekeket. Ellenben Tinódi, bár nem volt képzett zenész, saját maga komponálta a dallamokat a szövegeihez.

– Nem először jársz Kárpátalján. A nemzet élő lelkiismereteként járod az iskolákat, településeket. Kik fogékonyabbak az előadásaidra: a határon túliak vagy az anyaországban élők? Meglátásod szerint kinek van nagyobb szüksége erre a típusú zenére?

– Ezt nem tudom eldönteni, mivel engem eleve olyan helyekre hívnak, ahol erre van igény. Ahol erre nincs igény, oda eleve nem hívnak, vagy ha mégis belecsöppenek egy-egy rosszul megválasztott rendezvénybe, akkor bizony előfordul, hogy meglepődnek. Egészen apró falvakban is fellépek, például falunapokon. Van egy szép emlékem, Kercaszomoron énekeltem, ahol egy nagyon idős bácsi és térdén a kis dédunokája szinte tátott szájjal hallgatták az előadásomat. Mert értették – mert ehhez nem kell más, csak nyitott fül és nyitott szív. Ha az megvan, akkor az emberek értik és érzik a több száz éves gondolatokat és üzeneteket. És nem akarnak mindenáron újabbakat fogalmazni, mert amíg azok érvényesek, nincs szükségük újabbakra. Hogy hol van rám nagyobb szükség? Magyarországon kulturális tömeggyilkosság zajlik. A médiában – és teljesen mindegy, hogy kereskedelmit vagy közszolgálatit mondok – sokkal nagyobb támogatást kap a zenei értékét tekintve silány produkció, mint az értékhordozó és értékközvetítő alkotás. Én nem fogadom el azt az érvelést, hogy az embereknek erre van igényük. Az embereknek arra van igényük, amit eléjük tálalnak. Ha valaki világéletében nem evett még pecsenyezsíros kenyeret lila hagymával, nem fogja tudni, hogy az milyen finom. Ha valaki csecsemőkora óta csak kaviárt evett, és pezsgőt ivott hozzá, akkor azt tartja jónak, pedig nem biztos, hogy az a jó. Én kipróbáltam, hogy sokkal finomabb a saját kertemben megtermelt paprika, paradicsom és hagyma, a saját magam sütötte kenyér, mint a bolti, már csak azért is, mert én csináltam. Meglehet, hogy másnak nem ízlett volna annyira. De hát mindenki megsütheti a maga kenyerét, ha úgy tetszik, a maga pecsenyéjét, elvetheti a saját hagymáját. Nem biztos, hogy szükségünk van idegen hagymára és paradicsomra. Nem mondom, meg lehet kóstolni mindent, mert akkor tudjuk összehasonlítani a sajátunkkal, akkor derülnek ki a különbségek, és a különbségekből is építkezni tud az ember. De ha az ember a sajátját már nem ismeri, csak az idegent, akkor gyökértelenné válik. S a gyökértelen embert egy lehelet is eldönti, nem kell hozzá szélvihar!

– Az előadáson koboz és lant kíséretében énekeltél. Milyen hangszereket használsz még ezenkívül?

– Fidulát, a hegedű ősét szoktam még használni, mert az a históriás énekekhez is megfelelő hangszer. A XII-XIII. században még templomi hangszer volt, aztán az orgonák elterjedésével kiszorult a népzenébe. Meggyőződésem, hogy a mezőségi kontra is egy fidula, bár én egy XIV-XV. századi változatát készítettem el. Megtanultam egy kicsit dudázni is, bár nem vagyok profi dudás. A XV-XVII. század zenéjéhez leginkább a lant, a koboz és a fidula felel meg.

– Köszönöm szépen a beszélgetést, és még sok sikeres fellépést kívánok!

Kész Barnabás
Kárpátalja.ma
Read previous post:
Vége a Facebook demokráciának?

Érdekes eredményt hozott a hétfő este lezárt Facebook szavazás, ahol a felhasználók a korábban bejelentett változásokról mondhatták el véleményüket: habár...

Close