Radnóti nyomában – Karantén-interjú Tóth Péter Lóránttal

Kunszentmiklóstól a Kárpát-medencéig – Tóth Péter Lóránt versvándor tavaly végigjárta Radnóti Miklós utolsó útját. Az utat a Pannon RTV is nyomon követte, amiből hetente egy epizódot hírportálunk is közzé tesz. A versvándorságról, a Radnóti-útról és a jövőbeli tervekről kérdeztük Tóth Péter Lórántot – a karantén miatt a hagyománytól eltérve az online térben.

– Hogyan és mikor lett versvándor?

– 14 éves koromig mondtam verseket, aktívan részt vettem versmondó versenyeken. Aztán jött egy nagy váltás az életemben, a sport irányába fordultam, a kosárlabda felé, így lettem később testnevelő tanár. A versmondással nem foglalkoztam jó 15 évig, viszont saját kedvtelésre olvastam verseket. 2008 végén egy József Attila-előadással kiálltam a közönség elé, és a színpad visszaszippantott. Innentől kezdve újra versmondó versenyekre jártam, elkészítettem az első pódiumműsoromat, és 2015-ig a tanári létem párhuzamosan ment a versmondó létemmel.

Ha egy mondatba kell összefoglalni a versvándorságot, azt mondanám, hogy én Kunszentmiklóson lakom, de a Kárpát-medencében élek. Nincs olyan hét, hogy ne lépnék kétszer határt. Vonattal, busszal, valamikor kerékpárral, gyalogosan vagy stoppal utazom.

– A versvándorság alatt körülbelül hány helyre jutott el és milyen volt a fogadtatás?

– 2015 őszén úgy döntöttem, hogy otthagyom a tanítást, és egy szépnek ígérkező, picit bizonytalannak tűnő útra léptem, és azóta csak versmondással, és ezeknek a pódiumműsoroknak az elkészítésével, illetve a Kárpát-medencében lévő településekre való eljuttatásával foglalkozom.

2012. április 11-én, éppen 8 éve lesz, hogy először jártam Kárpátalján, akkor a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházba (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház – a szerk.) vittük Bődi Szabolcs egykori tanárommal Az égre írj, ha minden összetört című, Radnóti Miklósról szóló versszínházi előadásunkat. A Pro Cultura Subcarpathica segítségével főleg a Beregszászi járást jártuk végig, majd eljutottam az ungvári, a Huszti, illetve a Técsői járásba. Az elmúlt nyolc évben három-négyhavonta kiutaztam Kárpátaljára egy-egy hétre. A Kárpát-medencében több mint háromszáz településen jártam, többezer előadással. Kárpátalján voltam a legtöbb településen – több mint hetvenen.

– Milyen volt Kárpátalján fellépni?

– Amikor először jártam Kárpátalján, rögtön a szívembe zártam. Különösen fontos nekem Kárpátalja, mert az egyik dédapámat oda vitték el malenkij robotra az oroszok, pontosan nem tudjuk, hogy hol halt meg és hol nyugszik, a családi feljegyzésekből annyit tudunk, hogy valahol a mai Kárpátalja területén. Ezért is vágytam nagyon ide.
Kárpátaljára mindig úgy tekintek, mint a legkisebb testvérre, így külön figyelmet és gondoskodást kap. Nagyon örülök annak, hogy amikor Kárpátaljára megyek – most már évek óta – nemcsak úgy megyek, mint egy előadó, hanem nagyon sok helyen családtaggá váltam, és sok jó barátom van itt.

– Nemrég végigjárta Radnóti útját. Honnan jött az út ötlete, és miért Radnótira esett a választás?

– Bődi Szabolcs, az egykori általános iskolai tanárom, amikor tanította nekünk Radnóti Miklóst, elhozta a Bori notesz élethű másolatát. Amikor elmesélte Radnóti életét, utolsó útját Abdáig, hogy 850 km-t tett meg gyalog, és ezen az úton verseket írt, úgy próbált meg túlélni, hazajutni, hogy az öröklétbe – a művészetbe, a versírásba – menekült, engem rögtön megfogott ez az élni akarás, a hazája és a felesége iránti halhatatlan szeretet, az a küzdelem, ami végigkísérte az útját. Amikor belelapoztunk a Bori noteszbe, megdöbbenve láttuk, hogy bármennyire nyomorúságos körülmények között élt, mégis gyöngybetűkkel írt. Annyira megfogott Radnóti személyisége, a történetek, hogy miken kellett átmennie, akkor ott gyermekként megfogadtam, hogy egyszer, ha nagy leszek, akkor be fogom járni ezt az utat.

Talán azért is jött el ennek az ideje tavaly, mert 2019-ben született 110 éve és halt meg 75 éve. Augusztus 31-e és szeptember 24-e között megtettem ezt az utat Bor és Abda között. Ebből 700 km-t gyalogosan, 150 km-t vasúton. Fontos volt számomra, hogy ne csak végigjárjam ezt az utat, hanem közösségi élmény legyen, közösségépítő találkozásokban vegyek részt, tehát hogy Belgrádtól Abdáig minden településen megálljak, és Radnóti Miklósról megemlékezzünk ne csak úgy, hogy én kiállok egy-két verset elmondani, hanem megkértem a helyi közösségeket, hogy ők is készítsenek egy kicsi műsort. Körülbelül 3 500-4 000 emberrel találkoztam ilyen formán és emlékeztünk meg Radnótiról.

– Mennyire volt megerőltető – testileg és lelkileg – végigmenni ezen az útvonalon?

– Fizikailag megterhelő volt az út, főleg Belgrádig, tehát az első hét. Próbáltam felkészülni az útra, az azt megelőző hónapokban elkezdtem naponta futni, ha volt lehetőségem, úszni is elmentem, de ennek nem sok hasznát vettem az elején. A hegyvidéken, a Szerb-érchegységen keresztülmentem, és nagyon meleg is volt ráadásul. Belgrádban tartottunk egy pihenőnapot, akkor sikerült feltöltekeznem. Naponta 35-40 km-t kellett járnom, de vitt a tudat, hogy várnak rám a magyar közösségek, és ez elfeledtette velem a fizikai fájdalmakat. Radnótiék útja egy nagypénteki siratóút volt, egy keresztút. De azzal, hogy többezer emberrel találkoztam, megemlékeztünk Radnótiról és rengeteg fiatal kísért a településeken belül, mi ezt a halottak útját élettel töltöttük meg, és a nagypénteki sirató utat virágvasárnappá változtattuk. Én nem vagyok Radnóti Miklós, nem az ő szerepében akartam tetszelegni. Az ő útvonalát akartam bejárni, de a saját utamat, a Tóth Péter Lórántét jártam be.

– Melyik volt a kedvenc állomása?

– Nem volt kedvenc állomásom, de Abdára megérkezni egy nagyon megrázó élmény volt. A Rábca-töltésnél van egy aprókövecses út, ami tényleg olyan volt, mint egy halottas út. Bármennyire is vitt a lendület, amikor közelítettem az emlékhelyhez, akkor megint ólomszerűvé váltak a lépteim. Gombóc volt a torkomban, mert tudtam, hogy hiába töltöttük meg élettel az utat, tudtam, hogy ott a vesztőhely, a halál a végén. Amikor lesétáltam és hátranéztem, ott jött mögöttem 150 abdai iskolás és óvodás, ott jött az élet mögöttem, és lent is rengeteg ember várt. Ott eleredtek a könnyeim, de nem azért, mert célt értem, hanem mert folyamatosan azon gondolkodtam, hogy miért? Miért kellett ezt a fiatalembert elpusztítani, miért kellett annyi gyerek anyját-apját és álmait elvenni, miért nem tudunk vigyázni a békére, miért kell ilyen szörnyűségeknek, mint a II. világháború megtörténnie? Volt bennem egy tehetetlenség érzet. Ezután volt egy gyönyörű megemlékezés, ami lezárta az utat.

Az útból készült egy 13 részes dokumentumfilm-sorozat Radnóti nyomában címmel, amit a szabadkai Pannon RTV munkatársai készítettek. Egy négyfős stáb kísért végig engem az úton. Készül ebből egy egész estés dokumentumfilm is. Ezt az utat senki nem járta még végig Radnótiék óta, ilyen jellegű film sem készült. Szeretnénk eljuttatni ezt a sorozatot iskolákba is.

– Mit jelent Önnek Radnóti, és mit tett ehhez hozzá ez az út? Melyik vers a kedvence költőtől?

– Az út alázatosságra, szerénységre tanított, elmélyítette bennem, hogy elégedjek meg azzal, amim van, vegyem észre az élet örömeit, élvezzem azt, hogy élek. Elmélyítette bennem Radnóti a hazaszeretetet, aki a Nem tudhatom… című versében leírja azt, hogy a háborúval a szép emlékek is elpusztulnak, így azt mondja a végén, hogy ne. Akkor a „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”. Azt hiszem, ez egy olyan ember életében, mint Radnóti, a hazaszeretetnek és megbocsátásnak egy olyan gondolata, amit mi a XXI. században igazán megfontolhatnánk.

A kedvenc verseim a Most fölfújom…, ami egy fiatalabb kori verse. Nagyon szeretem a Hetedik eclogát és a Levél a hitveshez című verset is.

– Van-e tervben a Radnóti-úthoz hasonló program?

– Nem tervezek a jövőben több ilyen utat, nem szeretnék teljesítmény-hajhászásba átmenni. Idén a Trianon100 kapcsán a Magyarság Háza támogatásával 100 Kárpát-medencei települést fogok bejárni, ami a járvány miatt halasztódik.

Szabó Kata
Kárpátalja.ma