Szeretet, tisztelet községe iránt – Miklós Béla festő 75 éves

Miklós Béla, a viski művészeti iskola tanára 75. születésnapjának tiszteletére november 15-én egyéni kiállítást rendeztek a festőművész életének eddigi alkotásaiból. A rendezvényre a helyi lakosokon kívül a járás számos képzőművésze is ellátogatott, többek között Stec Miklós fafaragó, Ukrajna Érdemes Művésze.
Czébely Lajos, a Visk Jótékonysági Alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta: „Miklós Béla érdekes jelensége a viski közösségnek, hiszen valamennyien ismerjük. Tiszteletreméltó, hogy tehetsége ellenére nem hagyta el szülőföldjét, hanem itt élte le életét. Kamatoztatta tudását, s mindezt át is adta a fiatalabb generációnak. Szeretném, ha jobban felhívnánk a közösségünk figyelmét arra, hogy milyen értékeink vannak. Hiszen nem minden falu dicsekedhet azzal, hogy ilyen képtára van, hogy saját művészeti egyesülete van (a Visk ART). Jó lenne, ha nagyobb figyelmet fordítanánk tehetséges művészeinkre.”

A kiállítás kapcsán Miklós Béla festőművésszel beszélgettem:

– Hány éve foglalkozik festészettel?
– 1939-ben születtem. Az első rajzaimat ötéves koromban készítettem, általában titokban az ólpadra mentem fel, hogy senki ne zavarjon. Abban az időben még sem papír, sem ecset nem volt, a könyvek tiszta lapjaira rajzolgattam. A festék agyagból készült, nyolc színt tartalmazott, ezzel festegettünk. Visken voltak nagyobb festők: Burez Bálint bácsi vagy Mali néni. Tőle próbáltam megtanulni egy-két fogást. Amikor már belejöttem a festészetbe, a családom egyre többször kért, hogy fessek nekik, főleg szentképeket.
Édesapám suszterként dolgozott. Egy nap az ásványkutatók tagjainak igazgatója jött el apámhoz, aki felfigyelt rám és az alkotásaimra, ekkor már 10. osztályos voltam. Elküldött a lembergi egyetemre, hogy felvételizzek festőművész szakra. El is mentem az egyetemre, de nem vittem magammal semmilyen munkát, s amikor szembesültem a követelményekkel, úgy éreztem, hogy én nem felelek meg annak a szintnek, amit kérnek, így hazajöttem. Édesapám nagyon mérges volt rám emiatt. Egy viski görögkatolikus pap végül elküldött Ungvárra, ahol épp akkoriban alakult meg a képzőművészeti szakközépiskola. Tíz napom maradt a felvételiig, de sikerült bejutnom.

– Hogyan folytatódott az élete a szakközépiskola után?
– Elég sok helyen tevékenykedtem községünkben. Dolgoztam a viski magyar iskolában rajztanárként, majd az ukrán iskolában, a rákosi iskolában. Klubvezetőként is voltam. Majd létrehoztuk barátaimmal az ART Visk Egyesületet. Célunk az volt, hogy tovább ápoljuk a művészetet.

– Hogyan látja a viski közösség együttélését?
– Én magamat ruszinnak vallom. Egy viski embertől tanultam meg magyarul, illetve egy budapesti lánnyal leveleztem ifjúkoromban. Édesapám mindig is jó kapcsolatban volt az itteni magyarokkal, rengeteg magyar barátja volt. S hozzá hasonlóan én is mind a mai napig nagyon jó baráti, szinte testvéri kapcsolatban állok a magyarokkal.

– A ruszin–magyar barátságot kifejezte műveiben?
– Lefestettem a három templomot együtt, ez egyesíti Visket. Van egy másik képem is: két idős hölgy látható rajta, Linka néni és Rózsa néni; az egyik ruszin volt, a másik magyar. Ők minden reggel kijöttek a kapuba és délig elszórakoztak az aktuális hírekről. Nagyon egyszerű és tiszta üzenete van a képnek: a községben sosem jelentett gondot a nemzetiségi különbség.

– Mi volt az a téma, amely önt mindig is érdekelte?
– Visk. A településen nem mindenki látja, de én látom a medvéket, az elefántokat, ahogyan körülölelnek bennünket – ezek a viski hegyek. Itt kimondottan szép a Tisza. S ebben a szép bölcsőben terül el Visk.

– Ön milyen stílusban fest?
– Én csakis realista stílusban alkotok. Elsősorban az egyszerű embereknek szeretnék üzenni a képeimmel, az ő világukat, látásmódjukat szélesíteni, megmutatni nekik azt a világot, ahogyan én látom a körülöttünk élőket, a természetet, a tájat.

– Van-e olyan festménye, amely leginkább türközi alkotói hitvallását?
– A Viski harangok. Ezt a képet 1981-ben festettem.’81-ben el kellett volna induljon a magyaraországi ’56-os forradalomhoz hasonló esemény itt is. December 13-án dőlt el, hogy Lengyelországban is kitör-e a forradalom. Ennek az izgalomnak a hatására született meg ez a festmény, amit négy óra alatt készítettem el. Kicsit nyomasztó hatást kelt; ott lapul benne a bizonytalanság, de a jobb élet reményének vágya is.

– Mit szeretne közölni a közönség felé?
– Elsősorban, hogy vegyék észre a táj szépségét, őrizzék és szeressék szülőföldjüket, hiszen ez nagy értékünk. Nem utolsósorban, hogy ezek által tanulják meg szeretni és tisztelni egymást. 75 éve élek ezen a földön, sok mindent megéltem már, de az emberi kapcsolatoknál, az őszinte és tiszta kapcsolatoknál nem láttam fontosabbat. A világon sokféle hatás éri a nemzetiségeket, de én mindig azt tapasztaltam, hogy ebben a községben barátságban élnek egymással a népek, attól függetlenül, hogy kultúrájuk és nyelvük különböző. Szeretném, ha az utánunk jövő nemzedék is így látná ezt, és egymást segítve őriznék a minket körülölelő csodálatos tájat.

Váradi Enikő
Kárpátalja.ma