Világteremtés egy-két szóval

Kisjuli vadiúj földlakó, a hatodik gyerek a Lackfi családban. Éppen abban az életkorban van, amikor anyáék CD-gyűjteményével felcsiszolni a padlót sokkal izgalmasabb, mint plüssmackót ölelgetni, és nincs boldogítóbb egy nagy adag kosznál. Erről az apró felfedezőről szól Lackfi János legújabb verseskötete, az Élni hogy kell? című.

A könyv illusztrációit Horváth Ildi rajzolta, akinek képeiből február 2-án nyílt kiállítás a Pagony Könyvesboltban. A tárlatot Lackfi János költő nyitotta meg és március 4-ig tekinthetik meg az érdeklődők.

Amikor beléptem a Pagony Könyvesbolt nyekergő automata ajtaján úgy éreztem magam, mintha húsz évvel ezelőtti gyermekkorom mesevilágába csöppentem volna. Nem csak azért, mert forrócsokiillat terjengett a levegőben, vagy mert egy csodálatos, játékos világ figurái mosolyogtak rám a falakról és a könyvek borítóiról, hanem azért is, mert az egész helyiség telis-tele volt játszó, sikítozó, gurgulázva kacagó gyerekekkel.

Az órámra pillantottam, a program szerint öt perc múlva kezdődik a megnyitó, így kényelmesen elhelyezkedtem a könyvespolcok előtti széken. A rögtönzött színpadon Lackfi János költő, Horváth Ildi illusztrátor és Molnár György, az Eszterlánc Zenekar tagja foglalt helyet. Elsőként Molnár György ragadta magához a mikrofont, hogy elénekelje a kötet első versét, a Julianna köszöntőt. A megzenésített költemény a puha vatta-hajú Kisjuli „világrahuppanásáról” szól.

Miután a fülbemászó gyerekdal megalapozta a hangulatot, Lackfi János beszélt a verseskötet alapötletéről: „Annyi magyarázatot fűznék a könyvhöz, hogy az Élni hogy kell- Kisjuli versek a hatodik gyermekem pici kalandjait tartalmazza. A kötet úgy keletkezett, hogy a közösségi oldalamra örömömben megírtam a Julianna köszöntőt, amire jó visszajelzéseket kaptam. Erre Eszter, a Pagony Kiadó alapítója, megkérdezte, hogy nem szeretnék-e írni egy kötetet Kisjuliról. Végül ez a kis piros könyv kerekedett ki belőle és nagy örömömre Horváth Ildi lett az illusztrátor.”

Lackfi János négy alapszóval jellemezte Horváth Ildi illusztrációit: otthonosság, játékosság, gazdagság, világteremtés. Otthonos, mert Horváth Ildi világa egy puha, biztonságos, és igaz világ. Hiszen a Földön nem minden babarózsaszín és tökéletes. Sőt, akinek van gyereke az tudja, hogy egy otthon, amely a gyermeknevelés és a felnőtté válás színtere, nem hasonlít egy csillivilli, élettelen múzeumra. A költő a madárfészket említette példaként: „Lehet, hogy egy fészek pihepuha és tele van szalmával, tollakkal, mégis rengeteg benne a kosz és olykor nejlonzacskó darabkák is kikandikálnak belőle. Ezzel együtt vagy még inkább ennek ellenére is otthonos a fiókáknak.” Azért hozakodott elő ezzel a hasonlattal Lackfi, mert a képeken lévő állatok, emberek, holmik nem statikusak, jól láthatóan életük van. A rajzok befogadók, mint egy jól kiült fotel.

Az illusztrációk gazdagságáról a költő így fogalmazott: „Gazdagság alatt egyfajta jóleső tobzódást értek, ami belefér a jóízlés jó határaiba. Ildi mindig keresi a csicsa nélküli bővelkedést, mindig van egy plusz ötlet a képeken, egy cica, egy csillag, egy falevél, vagy csigalenyomat a csigalépcsőben. Valami, amire nem számítasz. Nem is beszélve a felületek és a technikák gazdagságáról.”

A költő ezt követően kiemelte Horváth Ildi művészetének játékosságát. „Hagy teret a szövegnek, hagy teret a képzeletnek és hagy teret az olvasónak, hogy otthon érezze magát. Mert a világ nem egy készen kapott valami, nem egy körbehatárolt megváltozhatatlan dolog. A világot mi csináljuk és nem csak azért, hogy otthonra leljünk benne, hanem hogy alkotórészei legyünk.”

Végül Lackfi kitért az illusztrátor műveinek világteremtő tulajdonságára. Pablo Picassót idézte, aki egyszer ezt mondta: „Tizenkét évesen úgy rajzoltam, mint Leonardo, hetvenévesen szeretnék úgy megtanulni rajzolni mint egy gyerek.” A költő a festő szavaihoz kapcsolódva elmondta, hogy szerinte egy könyv több, mint önmaga. Valójában „visszhangzó és mellékjelentésekkel teli terek sokasága”.

Bizonyítékként Kassák Lajost idézte, és egy kis asszociációs játékra invitálta a közönséget. „»Fejünk felett elrepül a nikkel szamovár« ez vajon mit jelenthet?” – kérdezte. Körbekémleltem és a felnőttek gyermekien csillogó szemeit néztem, akik először félénken találgattak, mint kisdiákok a fogalmazásórán, aztán egyre jobban elsodorta őket a fantázia. Holdat, napot, repülőt, helikoptert és hasonlókat kiabáltak be. Lackfi János mosolygott és így folytatta az anekdotát: „Amikor felteszem a gyerekeknek ezt a kérdést azok, akikből a szülők sikeresen kinevelték a kreativitást mindig lázadoznak, hogy ezmostmi meg nemár. Aztán vannak olyan ábrándozó lelkek is, akik azt felelik, hogy »Biztos azt jelenti, hogy megőszült a haja mert már öreg, tehát az idő elrepül a fejünk fölött« Ilyen asszociációkra képesek a gyerekek. Gondoljunk csak azokra a pillanatokra, amikor egy kicsi feltekint egy renoválás alatt álló épületre és azt mondja »Ez a ház fel van bálványozva« vagy amikor meglátnak egy ajtót a kórházban és megkérdezik, hogy »Itt gyógyítják a hordókat? Az van kiírva, beteghordó.« Ez a világteremtés egy-két szóval a gyerekek sajátja és aki igazán jó művész, az ezt újratanulja a maga eszközkészletével és tovább fejleszti. Én csak azt mondhatom, hogy Horváth Ildinek ez sikerült és rajzai egyfajta utazási irodát jelentenek a gyerekkorba.”

Bevallom nem volt könnyű jegyzetelni János gondolatait, mert a mellettem helyet foglaló apuka telefonjának csipogása, csörgése, kántálása erősen megnehezítette a koncentrációt. Ránéztem, hogy diszkréten figyelmeztessem arra, hogy zavarja a megnyitót. A laptopja végig nyitva volt, ujjaival pedig olyan gyorsan szántotta a billentyűzetet, mintha a Lisztrapszódiát zongorázta volna. Nyolc év körüli kisfia egy filmből készült képeskönyvet olvasott. A fiú rosszallóan csóválta a fejét, mert nem tetszett neki, ahogy kedvenc filmjét adaptálták, aminek hangot is adott. Apuka erre feltekintett a statisztikák és grafikonok pusztaságából és elmagyarázta neki, hogy ezek a könyvek valójában csak azért készülnek, hogy „a gyártók lehúzzanak még egy bőrt” a filmről és a „hisztiző gyerekeknek” köszönhetően persze mindenki rohan a boltba, hogy megvegye, a kiadók pedig „nevetnek a markukba” és „jól lehúzzák” a szülőket. Ebben a pillanatban értettem meg, mire is akart kilyukadni Lackfi János az elmúlt percekben. Valószínűleg arra gondolhatott, hogy nem biztos, hogy egy apukának az a feladata, hogy Vergiliust játszon és körbe vezesse nyolc éves fiát a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom minden sötét bugyrában. Vagyis ne traktáljuk a gyerekeket a felnőttek földhözragadtságával amíg nem muszáj, mert a világ, amiben élnek csodálatos és nem tart örökké.

A költő üzenetét tovább erősítette egy négy év körüli apróság spontán előadása a megnyitó végén. A kislány Molnár György éneke közben nagy magabiztossággal a színpad közepére sétált, a közönség felé fordult és gátlások nélkül, hangosan rázendített saját szólamára. Az imádnivaló improvizáció közben arra gondoltam, vajon hol veszítjük el ezt a fajta kreativitásunkat és szabadságunkat, ami gyerekként még megvan?

Az egész kiállításmegnyitó kedvesen szubjektív volt, mint egy svéd gyerekvers. Lackfi János szavai, Horváth Ildi képei és Molnár György mosolygós dallamai életre keltek a hangos gyerekzsivajban. Olyan igazságok hangzottak el, amelyeket csak akkor érthetünk meg, ha néhány pillanatra kibújunk cipzáros felnőttjelmezünkből (már akién van cipzár). Az egész eseményt áthatotta az érzés, hogy nagy dolgok történnek egy kis helyen. Akár ha az Eszterlánc zenekar énekesére gondolok, aki megtisztelte a hallgatóságot azzal, hogy először adta elő nyilvánosan a Julianna köszöntőt, akár az apró énekesnő büszke anyukájára, aki talán először eszmélt rá arra, hogy szemefénye mennyire tehetséges.

A kiállítás és a kötet is közelebb viszi a nyitott szívűeket ahhoz a „pánpéteri emlékhez”, hogy egyszer mind voltunk „kisjulik”. Emellett el is gondolkodtat, hogy nem szabad a fantázia szárnyán repülő csöppségeket túl korán lerántani a valóság kemény talajára. Mert csak a Kisjuli féle kreatív, szabad felfedezőkből lehetnek később a világ alkotó felnőttjei.

Ízelítőnek íme a kötet címadó verse:

Élnihogy

Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
kócos pitypang
tolla zizeg ott el.

Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
tücsök-rokendroll,
borul a zajos kert.

Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
csikiz a virágpor,
tüsszentős fej!

Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
lecsurog a forró
napból a fénytej.

Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
dobja a patak
a hűvöset, kapd el!

Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
ropogó hóban
angyalos jel.

Kisjuli, mutatom,
élni hogy kell,
madár a hógolyó,
égig dobd fel!

Jámbor-Miniska Zsejke