A kárpátaljai ultranacionalistáknak fáj, hogy vannak itt magyarok is

Úgy hittük, egyszer s mindenkorra elmúltak azok az idők, amikor nap mint nap védekeznünk kellett az ukrán nacionalisták agyrémszerű támadásai ellen, akik Kárpátalját ősi ukrán földnek, az itt élő magyarokat pedig jövevényeknek tekintették, s ezért rendre azt ajánlották nekünk, hogy ha nem tetszik az itteni rend, hát térjünk vissza szibériai őshazánkba. Azt hittük, ezeknek az embereknek megjött az eszük, s ha gyűlölnek is bennünket ezek az állítólag Európába igyekvő emberek, legalább hajlandók tudomásul venni a történelmi tényeket. Most azonban, hogy újra közelegnek a választások, sorra előbújnak valahonnan az ukrán társadalom legmélyebb bugyraiból azok az emberek, akikkel szemben legalább negyed százada küzdünk a jogért, hogy megmaradhassunk magyarnak, „őslakosnak” a szülőföldünkön.

Augusztus első napjaiban egy sor alig ismert kárpátaljai ukrán nacionalista szervezet, amelyek mostanáig az érdeklődés szinte teljes hiányában tetszhalott állapotban várták a kedvezőbb politikai szelet, hirtelen úgy határoztak, hogy közös felhívást intéznek az ország elnökéhez, külügyminiszteréhez, főügyészéhez, valamint az SZBU elnökéhez, amelyben Ukrajna és Kárpátalja sorsáért aggódva a közbenjárásukat kérik „a szomszédos Magyarországot képviselő ungvári főkonzulátus leplezetlenül provokatív és szeparatista akciói miatt”. Az ukrán nacionalisták szerint a magyar diplomaták kihívóan és cinikusan gúnyolódnak az ukrán törvényeken, meggyalázzák az állami és nemzeti szimbólumokat. Az is rosszul esett a hazafiaknak, hogy a megyei hatóságok és bűnüldöző szervek mindeközben hallgatnak, azaz nem állnak az oldalukra.

A patriótáknál alapvetően az verte ki a biztosítékot, hogy az Egán Ede Ungvár melletti emlékműve előtt elhelyezett két kőtömb közül az egyik ukrán, a másik magyar nemzeti színekre van festve. A magyar trikolór színeire festett követ ismeretlenek július végén vörös-feketére, azaz az ukrán nacionalisták zászlajának színeire kenték át, miután pedig az ungvári magyar főkonzulátus munkatársai néhány nappal később helyreállították a festést, minap újra vörös-feketére mázolták.

Természetesen a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és a „KMKSZ” – Ukrajnai Magyar Párt is megkapta a magáét a felhívásban, amiért „leplezetlenül ukránellenes és szeparatista politikát folytatnak Kárpátalja területén”, s mert nem reagáltak „adekvát” módon a kőfestegetésre, holott – legalábbis a nacionalisták szerint – „természetes”, hogy az ukrán közvélemény képviselői ukrán nemzeti színekre mázolták át a kőtömböt, miután felháborították őket a magyar nemzeti színek. Sőt, a kárpátaljai nacionalisták nemtetszését tulajdonképpen az váltotta ki igazán, hogy miután a kő piros-feketére lett átmázolva, a konzulátus munkatársai „önkényesen, és minden jogalap nélkül, semmibe véve az ukrán törvényeket és az ukrán nemzet méltóságát, Ukrajna szuverén területén” újra magyar nemzeti színűre festették azt.

Ugyancsak rosszul esett kárpátaljai ukrán nacionalistáinknak az ungvári magyar főkonzulátus kioktatása a történelmi múlt ismeretével kapcsolatban. Ők – legalábbis állításuk szerint – jól emlékeznek arra, hogy ki volt Egán Ede, s azt javasolják a magyar diplomatáknak, nézzenek utána a levéltárakban, ki gyilkolta meg Egán Edét Ungvár közelében 1901 szeptemberében, „amikor Kárpát-Ukrajna (Kárpátalja) meg volt szállva, és a Magyar Királyság igája alatt volt.”

„De meggyőződésünk, hogy a magyar hatóságok hivatalos válaszát senki nem hallhatja, mert – a történelmi tények tanúsága szerint – Egán Edét éppen a magyar főurak képviselői ölték meg, akik meg akarták akadályozni pusztító politikájuk leleplezését az elnyomott kárpátaljai ukránok (ruszinok) vonatkozásában régiónkban, ahol a XIX. század második felében és a XX. század elején a Magyar Királyság megszálló rezsimje által szélsőséges nyomornak és jogsértéseknek voltak kitéve” – írják a felhívás szerzői.

„Ez idő alatt pedig a szomszédos Magyarország folytatja területeink »megjelölését« a maga »trikolórjaival«, mintha arra számítana, hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét. Nem kellene, mert még majd vissza kell térniük az Orosz Föderáció Hanti-Manysi Autonóm körzetébe. De ott nyilvánvalóan nem várnak rájuk…”

A felhívást olyan egzotikus nevű szervezetek vezetői írták alá, mint Viktor Begy, az Ukrán Függetlenség XX. Századi Harcosai Kárpátaljai Megyei Szervezetének elnöke, Oreszt Gyiduh, az Egységes Ukrajna Kárpátaljai Megyei Egyesülés Koordinációs Bizottságának elnöke, Antonina Vcsorasnya, a Kárpátaljai Keresztény Népi Szövetség felelős titkára, vagy Oleszj Ladizsec, a Szribna Zemlja lap főszerkesztője. A magyarellenes kirohanások elviselésében sokéves gyakorlattal rendelkező olvasók minden bizonnyal emlékeznek még Viktor Begy volt parlamenti képviselő nevére, aki sok évvel ezelőtt még más szervezetek színeiben szidalmazott bennünket jobb ügyhöz méltó buzgalommal, és ismerős lehet a Szribna Zemlja lap is, amelyben a magyargyűlölők menetrendszerű rágalmai már mintegy két évtizeddel ezelőtt is napvilágot láttak.

Ezúttal is a Szribna Zem­lja internetes változata volt az, amely az ismertetett felhívást közreadta. Természetesen nem mulasztották el az alkalmat, hogy az ország vezetőihez intézett irományhoz még kevésbé barátságos kommentárt fűzzenek. Ebből megtudhatjuk, hogy Orbán Viktor Moszkva-párti kormánya és kárpátaljai hívei évek óta folytatják leplezetlen magyar szeparatista politikájukat a régióban, amiben szerintük a megyei adminisztráció és a megyei tanács vezetői is ludasok. A panaszok között említik, hogy szerintük a vonatkozó törvények megsértésével működik az országban a magyarok etnikai alapon szerveződő pártja, ám talán még ennél is nagyobb fájdalma a lap szerkesztőinek, hogy álláspontjuk szerint a magyarok megtévesztik a közvéleményt az ukrán nemzetfejlődéssel kapcsolatban azáltal, hogy a régió történelmét elferdítve bemutató tárlatot alakítottak ki az ungvári megyei helytörténeti múzeumban, valamint olyan magyar és osztrák történelmi személyiségeknek avattak szobrokat és domborműveket a városban, mint például Mária Terézia, Szent István, Károly Róbert, Drugeth Fülöp vagy Bercsényi Miklós, akiknek – megint csak szerintük – semmi közük Kárpátalja és az ukrán nemzet történetéhez.

A fentiekből ítélve úgy tűnik, hogy Ukrajnában évek múltán ismét igény mutatkozik az igénytelen, primitív, vak, gyűlölködő magyarellenességre. Kár, hogy változatlanul vannak, akik magyar asszonyok, gyerekek, nyugdíjasok és a családjuk megélhetésén fáradozó férfiak – ukrán állampolgárok! – rágalmazásával és fenyegetésével „küzdenek” az állam egységéért, holott Kárpátalja változatlanul Ukrajna része. Pedig Kelet-Ukrajnában volna módjuk harcolni a megszállók ellen azoknak, akikben túlbuzog a tenni akarás. Igaz, az ottaniakkal ellentétben a magyarok nem lőnek vissza.

(ntk)