magyar zaszlo1

A messziről jött ember meséje

A „nagy ukrajnai” valóság összevetése a kárpátaljai reáliákkal évek óta népszerű műfaja az ukrán újságírásnak. Rácsodálkozni a magyar zászlókra meg a magyar feliratokra a hivatalos épületeken, beleborzongani a gondolatba, hogy vannak emberek az országban, akik legfeljebb oroszul beszélnek néhány szót, ukránul pedig egyáltalán nem, ezredszer is leírni az elcsépelt mondatot, hogy az ember külföldön érzi magát a magyarlakta településeket járva – már-már olyan kelendő terméke ez az ukrán médiának, mint a tudósítás az ötlábú kecske születéséről, az autistáról, aki 7-8 jegyű számokat ad össze villámgyorsan fejben, vagy az ukrán elit viselt dolgairól.

A „méltóság forradalma”, majd a rákövetkező háború keleten nem sokat változtatott a velünk foglalkozó híradásokon. Kicsit talán visszafogottabbak mostanság a nacionalisták, akik korábban előszeretettel vádoltak bennünket szeparatizmussal, ehelyett valamivel többet cikkeznek arról, hogy lám, a nagy forradalomban, honvédő háborúban és nemzeti összeborulásban a soknemzetiségű, de a lelke mélyén ukrán Kárpátalja is kiáll az ország egysége és szuverenitása mellett. Az orosz ajkú újságírók ritkák lettek, mint a fehér holló, orosznak lenni ma már nyilván nem annyira trendi, mint mondjuk szökött elnökünk, Janukovics idejében volt, no és bizonyára lefoglalja őket a háború, kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy a mi vidéki nyavalyáinkkal foglalkozzanak. De forradalom, orosz agresszió ide vagy oda, keleti polgártársaink továbbra sem ismernek bennünket, magyarokat, s nem is igen igyekeznek megismerni. Kárpátalja számukra csupán az ország egy kicsiny szeglete, amely különbözik Ukrajna többi részétől, s ezzel összefüggésben szinte csak az fordul meg a fejükben, hogy elveszíthetik, mint mondjuk a Krímet.

Donyecki ismerőseim egy magyar faluban telepedtek le a Tiszától nem messze, én pedig vendégségben töltöttem náluk néhány napot. Álmélkodva döbbentem rá, hogy ha egyáltalán létezik hely Ukrajnában, ahol adott a talaj a szeparatizmus számára, hát az nem a Donbász, hanem a nyugati határ menti övezet” – indítja az ua-reportor.com által is átvett írását az egyik keletről érkezett orosz ajkú írástudó, a Pauluskp „fedőnevű” blogger.

A napi hírekből tudni, hogy már több száz menekült érkezett a régióba az ország keleti és déli térségeiből, s a háború borzalmai elől menekülőket akkor is be kell fogadni, ha tudjuk, hogy egy részük valószínűleg sosem térhet majd haza. Mégis riasztó azt olvasni és tudatosítani, hogy donyeckiek telepednek meg a Tisza partján. Aki házat vesz, az maradni akar. Talán lélekben már feladták a keleti megyéket? Mondhatnák, hogy hiszen mi magyarok is kelet felől érkeztünk, őseink is megfordultak egykor a Don és a Dnyeper partján, a tréfás történelmi párhuzamok azonban ez esetben nem oldják a szorongást – talán azért, mert a kárpátaljai magyarok az elmúlt 100 év tapasztalatai alapján pontosan tudják, mit jelentenek a háborúk, a betelepülések, a betelepítések. Ráadásul ez a szorongás ösztönös, mélyről jövő, azaz racionális gondolkodással, érvekkel nem szabályozható, nem oszlatható el. Amint egy pillanatra lazul a tudatosság vasabroncsa a fejedben, fekete ködként kezd rátelepedni a lelkedre a félelem a kelet felől közelítő háborútól, az erőszaktól, a bizonytalanságtól, az ismeretlentől. Legalábbis ezt látom az emberek szemében nap mint nap. Európai ember bizonyára igazságtalan és önző, kóros xenofób nyavalygásnak minősítené ezt a gondolatmenetet, de ha ez kór, akkor a történelem betegített meg bennünket.

Senkit sem izgat itt a nyelvprobléma – írja Pauluskp. – Az ukrán nyelv ismeretének hiányát adottságként fogják fel. Senki sem küzd az ukránosításért, és nem üldöznek a magyar nyelvért. Az emberek nyugodtan élnek és dolgoznak, azt a nyelvet használva, amely a kedvükre van.

Ez Nyugat-Ukrajna, ha hiszünk az orosz propagandának, itt élve égetik meg azt, aki nem tud ukránul.

De úgy igazán a magyar zászlók döbbentenek meg a közigazgatási épületeken. A falusi tanácsházákon ott lengenek az ukrán mellett. Ostromok és szeparatista zendülések nélkül.

Az „ATO övezetében”, ahol nem voltak komoly előzményei a szeparatizmusnak, a rendbontás és vérontás kezdetben hisztérikus zászlóháborúban nyilvánult meg – az nyert, aki felvonta a zászlót az épületre. Emiatt haltak meg emberek, romboltak le városokat. A nyugati határ menti zónában viszont az ukrán zászló a közigazgatási épületen egy másik állam zászlaja mellett leng, és ez senkit sem izgat.

Kiderül, hogy Ukrajna bizonyos részein a lakosság szabadon függeszthet ki az adminisztratív épületekre bármilyen zászlót anélkül, hogy az emberek egymást gyilkolnák, megmaradva Ukrajna kötelékében.

Nem találkoztam ennél nyilvánvalóbb bizonyítékával a donbászi háború mesterséges voltának.”

Ebben a rövid idézetben annyi a tévedés, a félreértés vagy a csúsztatás, hogy az ember hirtelen nem is tudja, honnan kezdje a helyreigazítást.

1. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy ez itt nem kifejezetten Nyugat-Ukrajna sem földrajzilag, sem etnikailag, sem történelmileg – legfeljebb közigazgatásilag. Csak az értheti meg, aki mindezt alaposan végiggondolta, hogy a magyarok nem véletlenül kerültek Kárpátaljára, hanem e ma Ukrajnához tartozó régió tősgyökeres lakói; nem bevándorlók vagyunk, akiket a vaksors sodort e vidékre, hanem annak a magyar nemzetnek a része közösségünk, amely ezer éve lakja e tájat. Ezen ismeretek és felismerés nélkül nemcsak hogy nem ismerhet bennünket a távolról jött idegen, de a helyzetünket sem képes megítélni, s még kevésbé tényszerű beszámolót írni rólunk.

2. A nyelvi probléma igenis létezik. Sajnos vannak közöttünk, akik nem hajlandók beletörődni abba, hogy az emberek az ukránon kívül más nyelven is meg mernek szólalni. Igenis folyamatosak az ukránosításunkra irányuló kísérletek az állami és a helyhatóságok részéről egyaránt. Ha a keletről jött orosz ajkú ember elolvasná az írásomat, biztosan értékelné azt a példát, hogy miközben oroszból lehet emelt szintű érettségit tenni Ukrajnában, magyarból nem…

Miközben a szerző idillikus képet fest arról, hogy nálunk mindenki azon a nyelven beszél, amelyen akar, s hogy sokan egyáltalán nem tudnak ukránul, fogalma sincs róla, hogy milyen árat fizetünk ezért. Nem tudja, hogy nap mint nap meg kell küzdenünk magyar iskoláink megtartásáért, a magyar nyelv használatáért. Nem tudja, hogy sokan a karrierjükkel, az önmegvalósítás lehetőségével fizetnek, amiért az állam nem hajlandó megtanítani a kárpátaljai magyar gyerekeket az államnyelvre, amivel gyakorlatilag gettóba zárja őket ezekben a bizonyos magyar falvakban, vagy arra kényszeríti a türelmetlenebbeket és vállalkozóbb kedvűeket, hogy elhagyják a szülőföldjüket.

3. A magyar zászló esetünkben nem „egy másik állam zászlaja”, hanem a magyar nemzeti lobogó, amely a közösségünké is. Nem az ukrán nacionalista érzelműek kegyének köszönhetjük, hogy nemzeti lobogónk ott lenghet a középületeken, hanem a vonatkozó kisebbségi jogszabályoknak, még pontosabban a magyar közösségeknek, amelyek követelésére a regionális önkormányzatok e törvények alapján évekkel ezelőtt meghozták a zászlóhasználatot engedélyező helyi rendeleteiket. Mivel a szerző nem ismer bennünket, nem teszi fel a kérdést, vajon ott lógnának-e még azok a zászlók, ha a nacionalista Szvoboda aktivistáin múlik, ha nincs Magyarország, amely kiáll mellettünk, ha nincsenek az érdekvédelmi szervezeteink, amelyek nap mint nap megküzdenek a jogainkért, ha nincsenek az emberek, akiknek ez a zászló többet jelent egy darab színes kelménél.

Mi döbbent még meg a magyar falvakban? – folytatja beszámolóját Pauluskp. – Azonnal szembetűnik, hogy a házak a legeldugottabb falvakban is jobban néznek ki, mint a bányászok otthonai Donyeckben.

Itt nincs szén, földgáz vagy kőolaj, hiányoznak a nagyvállalatok, az átlagbér pedig alacsonyabb, mint a háború előtti Donbászon, ahol a nyersanyagok bősége és az ipar elfogadható keresetet biztosított. De a donyecki bányásztelepülések rosszabbul festenek, mint a magyar falvak Ukrajna másik végében. Mit rosszabbul – a bányászfalvak lehangoló látványt nyújtanak, képesek depressziót okozni, bár akkor épültek, amikor a bányászok jó pénzt kerestek, és semmiben sem szenvedtek hiányt.

Nyilvánvalóan nem a pénzről és nem a kulturális különbségekről van itt szó, bár lesz, akinek kedve támad elfilozofálni a keleti „barmok” és a nyugati européerek témájáról.

A válasz nyilvánvaló. Amint közeledünk Oroszországhoz, fogyatkozni kezd a hit, hogy hosszú időre megmarad, amit létrehozol. Ezért az embereken nemzedékről nemzedékre mindinkább eluralkodott az apátia, kialudt a vágy, hogy berendezzék otthonaikat. Miért kezdeményezzenek, pazaroljanak időt és pénzt, ha munkájuk gyümölcsét bármelyik percben elvehetik, vagy lerombolhatják?

A cári hivatalnok, a népbiztos, a kágébés, a milicista, az ügyész, a bíró, s most még az orosz világbeli mocskok is a gépfegyvereikkel – valamennyien raboltak, pusztítottak, börtönbe vetettek és gyilkoltak. Évszázadokon keresztül nem létezett semmiféle garancia és perspektíva. A magántulajdont nem tisztelik, és nem védelmezik. Átadhatom a gyerekeknek az örökséget? Senki se tudja. Szorgalmas munkával biztosíthatom magamnak a gondtalan és nyugodt időskort? Valószínűbb, hogy nem.

Íme egy egyszerű példa. Szpartak községben, a donyecki repülőtértől nem messze egy donyecki tudós család takaros házat épített magának, hogy odaköltözzenek a városból, s a tornácon „csehovi teázásokat”, intellektuális eszmecseréket rendezhessenek gyermekeik, unokáik, barátaik körében. Éveken át szeretettel építgettek, minden részletet átgondolva, kertet telepítettek szökőkutacskákkal és virágokkal – tömény gyönyörűség.
Most a család Kijevbe menekült, a házat pedig ágyúgolyó találta el. A csehovi teázgatásokból és sokévi munkából egy nagy bombatölcsér maradt. Az álom megvalósítására tett kísérlet kudarcba fulladt.”

A szerző tényszerűen megállapítja, hogy nem minden ház néz ki egyformán szépen a magyar falvakban, s elrettentésül néhány fotót mellékel írásához romák lakta utcákról és házakról. Ezekkel összefüggésben megállapítja: „Nem sokban különböznek Donbász depressziós városkáinak bányásztelepeitől. Ily módon az állítás, miszerint Donbász bányászai úgy élnek, mint a cigányok, igen közel áll a valósághoz.”

A továbbiakban Pauluskp hosszasan értekezik a kettős állampolgárság intézményéről, azt állítva, hogy a magyar állampolgárságot ugyan formálisan csak az „etnikai magyaroknak” szánják, de már rég „futószalagra került” a folyamat, neki magának is ajánlották a megszerzését 500–1000 euró közötti összegért. De a java csak ezután jön: „A falvakban a magyar állampolgárság felvételének ceremóniáit nemritkán egyenesen a községházákon tartják, azokban az épületekben, amelyeken már magyar zászlók lengenek.” Pauluskp még az ilyenkor elhangzó magyar állampolgársági eskü szövegét is idézi, megjegyezve, hogy annak szövege nem túl szigorú.

„Vitás kérdés, hogy jó-e vagy rossz több útlevéllel rendelkezni – lát neki a végső következtetés megfogalmazásának szerzőnk. – Tekintheti-e egy ukrán állampolgár Magyarországot is a saját országának »lehetőségeihez mérten szolgálva« azt? Donbászon nem osztogattak orosz útleveleket, de ott háború van, Kárpátalján viszont osztogatják a magyart és nincs semmiféle háború.

Ugyanakkor, ha Ukrajna folytatja a régióiról való önkéntes lemondás gyakorlatát, a nyugati határ menti zónában már tudják, hogy melyik ország fogadja be őket.

Azt hiszem, a globalizált világban normává válik, hogy egy embernek több útlevele legyen. Nem a papír teszi az embert hazafivá, de a papír segít a munkában, és pótlólagos védelmet nyújt. Ha üldöznek az egyik országban, egyszerűen elutazol útleveleid egyikének segítségével.

Ukrajna sokszínű ország, sok minden létezik itt. De a nyelvi és egyéb különbségek nem zavarják az emberek békés egymás mellett élését, ha váratlanul nem szítanak háborút. Ez az igazság, de az agresszív hazugság egyre inkább hatalmába keríti az elméket, és senki sem tudja, mivel ér mindez véget” – zárja írását Pauluskp.

Csak első pillantásra furcsa, miért nem érti a szerző, hogy valójában mitől szebbek, gondozottabbak az itteni porták, mint a kelet-ukrajnaiak. Ő a történelmet, a sorsot, az egymást követő diktatúrákat és az elnyomókat kárhoztatja mindenért, amivel egyfelől leveszi a felelősséget azoknak a válláról, akik sokszor meg sem kísérelték megszakítani ezt a pokoli kört, másfelől leértékeli azok erőfeszítéseit, akik elmondhatják, hogy a körülmények, a nehézségek ellenére jutottak valamire.

Kényelmes azt mondani, hogy az ember semmiért sem felelős, amikor átrobog rajta a történelem úthengere oda és vissza többször is, vagy ha mégis, hát legfeljebb a családjáért, a gyermekeiért tartozik felelősséggel, akikre az összekuporgatott javait örökítheti. Csak hát a donbásziak példája is azt bizonyítja, hogy ha egy emberhalmaz nem képes fellépni közösségként, ha nincsenek közös értékeik, eszméik és hagyományaik, amelyeket az anyagiakkal együtt, sőt még azoknál is jobban óvni szükséges, akkor egyénekként esélyük sincs továbbadni valami lényegeset, ami túlmutat az egyénen, ami méltó arra, hogy akár évszázadokon át megőrizzék.

A történelem számtalan példával szolgál arra, hogy bár távolról sem mindig és mindenkinek sikerül, de csak egy közösségnek van ereje és esélye ellenállni a történelem viharainak, csak a közösség adhat erőt az embernek a cselekvéshez, a kitartáshoz, s ha kell, az újrakezdéshez, adhat értelmet az életnek a mindennapi túlélés biztosításán, s a banális felhalmozáson túl. A második világháború, a málenykij robot, a sztálini diktatúra és a több évtizedes „szovjetesítés” után a kisebb jövedelmű kárpátaljai magyarok házai azért takarosabbak, rendezettebbek, mint a donbásziak, mert a kárpátaljai, a magyar értékrendet és hagyományokat – ha nem is sértetlenül – sikerült napjainkig megőrizni. Emellett, fittyet hányva a felsorolt történelmi csapásokra, a magyar emberek döntő többsége ma is kitart a szülőföldje, közössége mellett, itt képzeli el a jövőjét, s a bizonytalansági tényezők ellenére „befektet” az itt maradásba. És nem csak anyagiakat fektet be, nem csak a magánvagyonát gyarapítja. A magyarságáért való kiállással a közösségébe, a nemzetébe fektet be. Nem kell mindjárt grandiózus tettekre vagy adományokra gondolni. Legtöbbször elég, ha az ember a választások alkalmával a magyar érdekvédelmi szervezetekre szavaz, ha a gyermekeit magyar iskolába íratja, ha szükség esetén rendre utasítja azokat, akik korlátozni igyekeznek nemzetiségi és egyéb jogaiban. Ez sem kevés, könnyű vagy egyszerű, ráadásul nap mint nap meg kell cselekedni, ami több kitartást, elszántságot igényel, mint az egyszeri, tiszavirág-életű fellángolás.

Pauluskp vélhetően azért sem ért meg bennünket igazán, mert a magyar útlevélben elsősorban egy segédeszközt lát, egy darab papírt, amely jól jön az egyénnek, ha szorul a hurok, ha tovább kell állni, miközben a magyar ember számára ez a nemzetéhez való tartozást fejezi ki, bárhol éljen is egyébként a világon. A szerzőben fel sem merül a kérdés, vajon nem azért torkollott-e háborúba az ukrajnai válság, mert hozzá hasonlóan az emberek egy jelentős részének az ukrán útlevél (s mindaz, amit megtestesít) nem jelent többet egy darab papírnál, amely tetszés szerint cserélhető ciprusi, izraeli, magyar vagy éppen osztrák „papírra”, ha úgy alakul.

A Pauluskphoz hasonlóan gondolkodóktól nem várható el, hogy a házukat csinosítsák, hiszen készen állnak rá, hogy továbbálljanak, ha úgy alakul – például Kárpátaljára költözzenek. Csakhogy itt sem lehetnek soha igazán otthon, s nem azért, mert a helybéliek nem fogadják be őket. A hiba önmagukban keresendő: nem akarnak kötelezettségeket vállalni, áldozni, nem akarnak semmibe befektetni, mert arra gondolnak, hogy ha úgy alakul, innen is tovább fognak állni.

Joggal vetheti a szememre az olvasó, hogy a fenti érvelésben meglehetősen sok a hézag, elhallgatom például, hogy Kárpátalján távolról sem a „melldöngető” magyaroknak vannak a leggazdagabb portáik, sőt éppenséggel az az igazán kifizetődő, ha távol tartja magát az ember a „hőzöngőktől”. Való igaz, a jómódúak közül sokan maguk is afféle „vándorok”, akik a kárpátaljai ház mellett egy másik otthont, egy másik életet is építgetnek valahol Európa boldogabbik felén. Ezen különösebben nem csodálkozhatunk, hiszen Európa, a „nyugati világ” ma azt üzeni az embereknek, hogy hanyagolják a kötődéseiket és a hagyományaikat, cseréljék a személytelen világpolgárságra az olyan régi, ósdi eszméket, mint a vallás, a nemzet, az erkölcs. Ebben a Szép Új Világban a közösségében kibontakozni képes egyéniséget felváltja a tömegbe szürkülő egyed, a házát csinosítgató, az építő polgárt a helyhez nem kötött munkavállaló, akinek a favázas barakk is megfelel otthonul, hiszen nem lehetnek hosszú távú tervei.

Ilyen „több útleveles” jövőről álmodozik a Kárpátalján szemlélődő Pauluskp, mert nem érti, hogy a világpolgárság valójában az ellensége a rendezett portáknak, s a hagyományos polgári társadalomnak, amelynek a múltból megőrzött halovány árnyékát, s a jövő ködébe burkolózó esélyét felsejleni látta a magyar falvakban. Mert ahol ez a fajta világpolgárság válik meghatározóvá és normává, ott az emberek idővel felhagynak az otthonaik gondozásával, hiszen már a következő életüket tervezik, valahol „odaát”, idegenben, s a közösségi célok másodrendűvé silányulnak az egyéni ambíciókhoz képest. Lám, már nálunk is legfeljebb a saját portája előtti járdát tartja rendben, akinek futja rá, és senki sincs, aki a települések közötti utakat kijavítaná.

Mondhatják, hogy az útkarbantartás állami feladat, de végső soron az állam közösség, amely maga is kisebb helyi közösségekre épül, például a kárpátaljai magyarokéra. Aki tehát járható utakat akar (egyebek mellett), annak államot kell építenie, s Kárpátalján ott kell elkezdenie a munkát, hogy megismer és tisztel bennünket, magyarokat is. Időt és energiát „fordít ránk”, együttműködik velünk a közös jövő érdekében, ahelyett, hogy olyasféle sületlenségekkel traktálná az olvasót, mint hogy mifelénk a községházákon tesznek magyar állampolgársági esküt az emberek. Közösségépítés nélkül nincs társadalom, nincs nemzet, és végső soron polgár, hazafi sincs, aki megnyerhetné a keleti háborút, enélkül pedig nem létezik jövő.

Nem csodálkoznék, ha Pauluskp „donyecki ismerősei” máris azt tervezgetnék itt Kárpátalján, hogy a járhatatlan utaknak ebből a reménytelen birodalmából néhány száz kilométerrel nyugatabbra helyezik át a székhelyüket, mondjuk Ausztriába. Kíváncsi lennék, milyen tudósítást küldene kelet-ukrajnai barátunk legközelebb Kismartonból vagy éppen Salzburgból. A magam részéről azt a tudósítást is szeretném itt, Kárpátalján elolvasni.

Hét
Kárpátalja.ma